Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2014-01-21   2,041

Vannak emberek, akik az évek alatt olyan világban éltek amelyről többségünk csak álmodni tud... Vajon mennyi titkot, csodát rejt a víz alatti világ, mennyi felfedezés vár még a tengerek, óceánok búváraira amíg a mélyben rejtőző titkokra fény derül... Vannak felénk is búvárok, akik letették már névjegyüket különböző nemzetközi projektekben. Az egyik ilyen a komáromi Csukás László búvár oktató, viz alatti fotós és filmes.  


Azt jósolta Csukás László édesanyjának egy cigány asszony, hogy a fiának a víz lesz a végzete, és ez bizonyos értelemben be is következett: a Révkomáromban élő búvár a mélyben érzi magát a legjobban.
– Gyerekkoromban nem is mehettem a víz közelébe, nagyszüleim annyira féltettek a jóslat miatt
– Tizenkét évesen kenuzni kezdtem, de sokkal jobban érdekelt, mi van a vízben.

Magától tanult meg búvárkodni, később Németországban tette le az oktatói vizsgát, azóta háromcsillagos oktató lett.
Kevesen ismerik vízi munkásságát, a világban viszont meglehetősen jól cseng a neve -Csukás Lászlónak. A révkomáromi búvár 3 csillagos oktató – a megszerezhető legmagasabb minősítéssel rajta kívül csupán négy magyar rendelkezik. Azt mondja: hazájának Magyarországnak annak idején nem kellett, és Szlovákiának sem a búvármunkája, de számos más országban tárt karokkal várták: oktatott a francia nemzeti szövetségnél, az olaszoknál, a németeknél, az araboknál és Costa Ricán is. Közel 40 évnyi búvárkodás után mindenki ismeri a szakmában. Betöltötte már a búvár világszervezet nemzetközi szervezetének több fontos tisztét is.

A Dunaszerdahely melletti Erzsébet folyóban forgatott "Álmaim folyója" c. filmével a csehországi nemzetközi búvárfesztiválon nagydíjat és közönségdíjat, a besztercebányai környezetvédelmi filmfesztiválon első díjat, Franciaországban és Olaszországban pedig különdíjat nyert a búvárfilmek seregszemléjén.

Csukás László operatőrként tagja volt annak a búvárcsapatnak, amely 1993-ban megtalálta Horthy elsüllyedt csatahajóját, a Szent Istvánt.
Több expedícióban is részt vett, arra a legbüszkébb, hogy – három osztrák és egy horvát kollégájával – megtalálta a víz alatt Horthy Miklós hetvenhat éve keresett csatahajóját, a Szent Istvánt, Premuda-sziget mellett (Horvátország). Hat sikeres merülés során térképezték fel a nem mindennapi leletet.
Pályafutásából azonban mégsem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy 1994-ben Cousteau kapitány felkérte: segítsen nekik a Duna szlovákiai szakaszáról forgatott filmnél. Ezt követően lett a nagy „ikon” operatőre. Szerinte egy búvárnak nem lehet ennél nagyobb álma.


Csukás Lászlót befogadta a víz alatti világ ….

Csukás László elsősorban édesvízi búvár. Bár a többség a kék tengerrel és a különleges élővilággal kapcsolja össze ezt a sportot, azt mondja, gyönyörű dolgokat látni a folyókban, tavakban is.
– A víz alatt egy másik világ van, a csend világa. A halak befogadtak, hiszen szinte közöttük élek – mondta.
– Sokan azt gondolnák, hogy ezek hideg tekintetű, buta állatok, de ez nem igaz. Rendkívül intelligensek, és mindegyiknek más a természete.
Az ötunokás nagypapa világhírű búvárként számtalanszor nézett farkasszemet a halállal.

Hogyan lesz valaki búvár?
Ön feltette nekem a kérdést,hogy hogyan lettem én búvár? Nagyon fontos ez a kérdés! Nos, annak idelyén az Édesanyám és az Édesapám összeölelkezett, majd ebből az eseményből lett belőlem búvár. A búváréletemre nem igazán emlékeztem, valahogy ez a dolog eltűnt az emlékezetemből. Azt viszont pontosan tudom, hogy kilenc hónap után abbahagytam a búváréletemet és kiléptem erre a való világra. E világi életem talán második vagy harmadik évétől kezdve viszont újra csak a víz és a víz járt az eszembe. A víz megszállottja lettem. Pecchemre! Ugyanis történt, hogy a születésem után a cigány asszony jósolt. Azt jósolta, hogy ez a gyerek, mármint én, nagyon szeretni fogja a vizet és az lesz a végzete. Akárcsak a tűztől úgy óvtak ettől kezdve engem a víztől.



Hétéves koromban visszaköltöztünk Komáromba. Itt a vízből azután már volt elég. Azért írom, hogy visszaköltöztünk, mert elődeim itt éltek. Az ükapám a Ferenc még itt élt szekeres gazdaként és bizony a Dunán felfelé lovakkal vontatta a hajókat. Persze akkor még én a család történetét ilyennyire vissza, nem ismertem. Ahogy később megtudtam az ősök mindég is a víz mellett éltek hosszú évszázadokon keresztül. Talán a nevem is ehhez kötődik. De egy biztos, hogy a vízhez való kötődésem a génjeimben vannak. Lettem is azután tizenkét éves koromban kenus. Boldogan evezten naponta több órán keresztül. A sors azután úgy hozta, hogy le kellett tennem az evezőlapátot. Felnőtté, családapává váltam. Miután így megállapodtam, gondolkodni kezdtem hogyan kerülhetnék én újra az éltető közegem közelébe. Ekkor jött az ötlet,hogy visszatérek én oda, amit odahagytam a születésem első percében nagy siránkozással! Hát ekkor lettem én másodszor újra búvár.

Négyezer merülés után jöttem rá arra, hogy miért vagyok én minden merülés után olyan boldog. Nemcsak én, de minden búvár. Ekkor kezdett tudatosodni bennem az első búváréletem léte.Vajon a születésem előtti életem el van mélyen zárva a génjeimben, amire én nem emlékszem? Vajon a modern technika segítségével a vízalatti tartózkodásom hosszú ideje alatt én úgy éreztem magamat, mint annak idején a magzatvízben? Bizonyosan.
El sem tudják képzelni, hogy milyen csodálatos felfedezés volt ez a számomra. Visszamentem az időben a születésem előtti időbe.

A búvárkodásban kifejtett igyekezetemet azért másképpen is honorálták. Még az átkos évek vége felé a Csehszlovák köztársaság elnökétől én állami kitüntetést kaptam a tevékenységemért. Kevés volt ez ahhoz,hogy éhségemet a fejlődés iránt kielégítse.
Mint búvárklubalaptó vezettem a klubot immár egy évtizedig. Ennek ellenére mindössze kétcsillagos búvárfokozatot tudtam elérni. Hiába próbálkoztam továbbjutni, lehetetlen volt. Nem engedtek tovább. Mosolyogva teszem fel a kérdést: hol vannak ma ezek az úgynevezett oktatók? Elsüllyedtek a történelem süllyesztőjébe. Ebben az időben egy Hallstadti tartózkodásom alatt a már nagyon jó barátommá vált Gerhard Zauner,akit familiárisa Wurzinak hív minden barátja, kérdi tőlem,hogy Te Laci, hogy állsz a búvárminősítésekkel? Elmeséltem a szomorú történetemet. No, hát ez nincs rendjén és azon nyomban felhívta a professzionális búvároktatók világszervezetének elnökét Costa Rica-ban a Rolf Jedlitzke urat. Ekkor kezdődött el az én profi oktatói pályafutásom. Haladtak az évek és én egyre feljebb jutottam. 1991-ben megalapítottam a búvárvállalatomat bejelentettem a nemzetközi búváriskolámat. Lett is ebből nagy ribillió. Az akkori szlovákiai búvárszövetség a CMAS elnöke nem ismerte el a tevékenységemet, mivel én Németországban lettem kiképezve, mint oktató. Elfelejtette,hogy már nem a sociban élünk. A dolognak azután a Csehszlovákiai búvárfőnök a CMAS világszervezet elnöke vetett végett, akik mellém áltak. Így azután megszűnt a nyomozás ellenem. Ja azon nyomban a tagság leváltotta a szlovákiai régi gondolkozású búvárelnököt és elkezdődhetett az élet. A célom az volt, hogy ezután mindenki tanulhasson, aki akar búvárkodni, nemcsak egyesek, mint eddig ez bevett szokás volt.

Az évek múltakén elértem azt a fokozatot,amit vizsgákkal el lehet érni,vagyis az oktatói három csillag. Munkásságomért a világszervezet elnökségétől több elismerést kaptam. Így lettem TDN-training Director National, a DIWA (Diving Instructor World Association) nemzeti elnöke, egyben a világszövetség elnökségi tagja.A búváriskolám megkapta a National Center of Suba Diving Education címet. Majd 2000 januárjában Underwater Enginier lettem. Persze mindez nem azt jelenti, hogy én vagyok a legjobb, vagy a legsikeresebb. Nem, de az első voltam, aki mert kitörni és felvázolta a helyes járható utat.

A vízalatti fotózás
A fotózást tízéves koromban kezdtem el. Volt egy 6x6-os Pionier gépem azzal fotóztam, majd egy az egyben kópiát készítettem a negatívról. Középiskolás koromban majd ezt felcseréltem egy kinofilmes Smenára. Ezzel készítettem az emlékképeimet.

A változás akkor jött, amikor a hetvenes évek végén meg akartam örökíteni a vízalatti élményeimet. Így azután csináltam plexiből egy vízmentes tokot a Praktikára. A lemezből összeragasztottam egy dobozt, beletettem a gépet.Vízmentesen egy gumikesztyűn keresztül kezeltem a fényképezőgépet. Működött is, de már öt méter mélyen a víz nyomása által beszippantotta a kezemet, úgy, hogy az ujjaim szinte megbénultak. Ekkor támadt egy ötletem. Eladtam a háromszobás vikkendházamat és vettem rajta egy vízalatti fényképezőgépet. A kérdés az, hogy megérte-e? A válaszom az, hogy igen. Úgy az igazi, ha az ember elkezd valamit, akkor azt csinálja és fejezze is be! Akkoriban még fekete-fehérre fotóztak. Nékem ez nem felelt meg. A víz alatt színesben kell dolgozni. A gond most már az volt,hogy mivel a vízben a színek elvesznek a témát meg kell világítani. Kell hozzá egy villanó. Megvettem,miután a temérdek pénzt összespóroltam. Rájöttem, hogy nem tudok makró felvételeket csinálni. Újabb spórolás időszaka következett. Vettem egy makró előtétlencse garnitúrát. Ezzel fotózok a mai napig. Igaz a technikai búvárkodásom kezdetétől azon igyekeztem, hogy megosszam az élményeimet a közösségemmel.ekkor kezdtem el a víz alatt fotózni.

Tetszett a dolog. Egy merülés egy tekercs diafilm. Egy hét legalább hét merülés. Úgyhogy azon kaptam magamat, hogy a fizetésemet az Agfa meg a Kodak viszi el. Először a barátaimnak a családomnak mutattam meg a felvételeimet, majd mindég szélesebb körben, majd az egész világon. Így lettem azután egy kicsit újságíró.


Minden merülésre vittem magammal a fényképezőgépet. Úgy tanultam, hogy az előhívott diákat átválogattam a legszebbeket azután tanulmányoztam és már tudtam is, hogy hogyan kell csinálni a jó képet a témáról, de ami a legfontosabb már sejtettem, hogy hogyan csináljam meg még jobban. Itthon többnyire győztesként kerültem ki a fesztiválokról.
 
Buvár fotosok fesztiválja

Eljött a megmérettetés nagy napja. Antibesz a francia Riviéra egyik városában rendezték évente a búvárfotósok és filmesek világfesztiválját. Elküldtem az édesvízi diáimat. Ekkor ért a nagy megtiszteltetés. Meghívtak levélben a fesztiválra és a fesztivál díszelnöke a monakói Albert herceg személyesen invitált írásban a bankettre a nejemmel együtt. Azonnal elkezdtem intézni a kiutazási engedélyemet. Persze elutasítottak az itthoni hatóságok. Nem maradt más, mint, hogy megköszönjem a hercegnek a meghívást, de sajnos nagyon elfoglalt ember vagyok és így nem lehetek jelen a banketten.

A fotóimmal azután még sokszor részt vettem ezen a fesztiválon, 89 után is, de sohasem vettem rajta részt személyesen, mert nem volt pénzem az utazásra. A fesztivál elnöke Daniel Mersie volt. A kárpótlást azért megkaptam. Az egyik osztrák alpesi fotófesztiválon később találkoztam a Daniellel. Igaz nem jutottam a közelébe, mert annyian körberajongták. A banketten megszólalt a zene, de táncba valahogy senkinek sem akaródzott. Na mondom most itt az alkalom gyorsan felugrottam, hogy valaki meg ne előzzön és felkértem a Danielt táncolni. Ő jött is. No ekkor azután felszabadultak a kedélyek, mert mindenki nagy hahotába tört ki. Daniel alacsonyka volt és köpcös. Nálam jó egy fejjel alacsonyabb, nehézkesen mozgott. Bizonyára volt is min mosolyogni. Ettől kezdve lettünk mi jó barátok. Ma ez a fesztivál, miután Daniel elhunyt már csak a Mediterrán tengerre van kiírva és a Cousteau kapitány unokája a fesztivál elnöke.

Majd jött a következő megmérettetés. 1987-ben kellett volna megrendezni Hallstattban az 1.víz alatt búvárfotós Európa bajnokságot. Leleveleztem a bajnokság főszervezőjével a Gerhard Zauner úrral a részvételemről. Sajnos a fesztivált elhalasztották. A következő évben már ott voltam az 1. fesztiválon. De hogyan is jutottam el oda. Nem volt az egyszerű. Egy búvárkollégámmal ketten indultunk el, miután megkaptuk a kiutazási engedélyt. Egy Volga autóval húztunk egy mini lakókocsit, teletömve az egyheti élelemmel meg felszereléssel. Borús esős szeptemberi nap volt Pozsonyban a vámon félreállítottak bennünket és közölték velünk, hogy minket bejelentettek, mint gyanús utasokat, ezért ők kénytelenek minket teljesen átkutatni. No az nem lesz olyan egyszerű, gondoltam, mivel az autó meg a lakókocsi tömve volt cuccal. A két vámos bejelentette, hogy kezdjük az autóval. Nyissuk ki az ajtókat! Mi kezdtük volna a kirakodást, de megállítottak bennünket. Mondván, no most miután Önök mindent kirakodtak, mi tüzetesen átnéztük a holmijaikat. A társammal egymásra néztünk és kezdtük sejteni a dolog lényegét. Ezután kezdődött a lakókocsi átvizsgálása. Kinyitottuk az ajtaját, benéztek majd becsukatták azt. Konstatálták újra, hogy azt tüzetesen átvizsgálták. Mi meg kezdtünk lassan fellazulni. A kellemetlenebbik része a dolognak, mondták most kezdődik. Kinyitottak az épületben egy kabinajtót és mondták, hogy mink most egyenként oda bemegyünk teljesen levetkőzünk és ők majd minket tüzetesen átvizsgálnak. Ezután én beléptem volna, de a vámtiszt rámszól, hohó Uram várjon egy kicsit, és becsukta az ajtót. Mondván,hogy a személyes kivizsgálást megejtették. Majd ezután kikísértek bennünket az autóhoz, mosolyogva kezet ráztak velünk jó utat és sok sikert kívánva elbúcsúztak tőlünk, mi pedig elpöfögtünk.

Hogy biztos legyen a dolog, no meg hogy időben odaérjünk két nappal hamarább indultunk el. Hallstattban leparkoltunk, szakadt az eső. Láttuk a tóparton a hotelt, ahol jelentkeznünk kell, de elázni sem akartunk, mert nem volt hol megszárítkoznunk, meg korán is érkeztünk. Így azután a két napot a szakadó esőben a pici lakókocsiban töltöttük el, fekve. Lassaan telt az idő. A baj csak a toalettel volt. A nyilvános WC mellettünk volt, de ott fizetni kellett. Nekünk a kis pénzünkkel viszont nagyon csínján kellett bánni. Ezért kitaláltuk, hogy egy dupla nejlontáskába tojunk. Mikor megtelt jól bekötve ellibegtünk , mint a sarki utcalány a retiküljével a jó messze lévő szemetesdobozhoz és abba elhelyeztük a dolgot. Két nap múlva elállt az eső is, így azután mi elmentünk jelentkezni a versenyre. Gerhard Zauner úr kitörő örömmel fogadott bennünket. Amikor megmondtuk neki, hogy mi már két napja itt vagyunk a lakókocsiban, csodálkozott, hogy miért nem jelentkeztünk, mert Ő ingyen elszállásolt volna a hoteljében. Ekkor kezdtük magunkat újra embernek érezni.

Másnap megnyitották a versenyt, ami öt napig tart. Kaptunk öt tekercs fimet meg térképeket a 76 alpesi tóról és három témát, amire fotóznunk kell. Amikor felálltunk mindenki kirakta a felszerelését. Mindenkinek volt 2-3 vízalatti kamerája sok lencsével és három gyönyörű hosszúhajú szőke, barna meg fekete hajú fotomodellje. No ettől azután szemünk-szánk elállt. De nekik is amikor minket egyedülieket a keleti blokkból végigmustráltak. Kezemben az egy-szál Nikonosszal, mellettem a kopaszodó alacsony, már kicsit pockos fotomodelemmel, kinek egy fekete búvárruhája volt. Nem úgy mint a lányoknak a színes búvárgarnitúrával. Az első téma a hal, ez nem okozott gondot. A második a kreatív témát is meg tudtam oldani. A vetélytársaim modelljei a vízben a lobogó hajjal, a színes ruhákban tényleg csodálatosak voltak. Gondoltam én egyet, mondom a Ferinek. Te Feri itt a lámpa világítsál vele, ússzál három méter mélyen lassan,hogy én oldalról csinálhassak rólad egy-két képet. Ja meg lehetőleg húzd be a hasadat. Lefotóztam, mondom ennyi. Csodálkozott, de elismerte, hogy mást nem tehettünk.

Kiértékelték az előhívott, általunk kiválasztott képeket a témákra, és megtörtént az eredménykihirdetés. Harmadik lettem. A banketton azután már jöttek a vetélytársaim sorra gratulálni. Befogadtak maguk közé bennünket. Odaült hozzánk a zsűri egyik tagja, Németország legjobb profi búvárfotósa. Kérdi, Te Laci, hogyan fotóztad le a társadat, hogy annak a bajusza olyan éles, hogy meg lehet számolni egyenként a szőröket. Viszont a lámpa meg a krómozott reduktor fénycsíkot húz, mint a hosszú idős éjjeli felvételen az autók lámpája. Egy kicsit gondolkoztam, mert tudtam, hogy mindenki figyel rám és nekem akkurátus választ kell adnom. Viszont a titkomat sem akartam felfedi. Azután mondtam, tudod egy Nikonosszal fotózok azon van egy kis piros gomb, mondja tudom azzal exponálsz. Igen, de a lényeg, jól belenéztem a kukucskálóban és amikor jónak láttam a képet megnyomtam azt a piros gombot. Mindenki kíváncsian várta a további mondókámat, de én elhallgattam. Egy kis idő után azután megkérdezte, mond tovább. Én mondom - ennyi. Néz rám és lassan kezdett vörösödni és emelkedett a székből. Én is mert mondom itt futni kell. Azután elnevette magát intett, mondván szórakozzatok jól és fejét csóválva elment. A munkahelyemen azután elmeséltem a történteket. Bejött az irodába egy nagydarab kövér kolléga is. Annak is meséltem, főleg azt, hogy milyen precízen vizsgáltak át a vámosok. Elégedetten hallgatta, mert meg volt győződve arról, hogy Ő is precízen elvégezte a munkáját.

Azután lettem én második ezen a fotóversenyen. A következőn szerettem volna végre első lenni. Ez nem sikerült, de kaptam egy különdíjat, mert a világon én csináltam meg elsőnek azt a képet, ahol a fele a víz alatt a másik fele a víz felett van a felvételen. A Dahstein hófedte csúcsai úgy csúsznak bele a tóba, ahol a halacskák úszkálnak, hogy nincs a vizet és levegőt elválasztó csík.

Lassan szerettem volna, hogy megmozduljanak a halaim a víz alatt. Jött a diaporáma korszaka-a szegények filmje, ahogyan a franciák mondták. Ezt is végigcsináltam. Ekkortályt kezdték fejleszteni, főleg Németországban a kevertfény technikát. Ki kellett tapasztalni, hogy a siker érdekében, hogyan lehet egyszerre felhasználna a természetes napfényt meg a villanó hatását a víz alatt. Párhuzamosan fejlesztettem velük ezt a technikát, hála annak,hogy ekkor már benne voltam az európai búvárfotózás vérkeringésében.

Majd jött a videózás. Több kisfilmet csináltam, de az egyik az" Álmaim folyója" a legkedvesebb számomra. Itt odáig jutottam el, hogy sejtetem a nézővel az érzéseimet a magzatvízzel kapcsolatosan. Lehet,hogy nem mindenki vette észre, hogy mit sejtettek, de Olaszországban meg Franciaországban mondta a zsűri, hogy Ők tudják, hogy én mit akarok mondani. Én ekkor már tudtam, hogy a további titkokat is ismerem. Ezért elkezdtem készíteni a felvételeket a következő filmemhez a Sínai félszigeten a Vöröstengerben. Sajnos a felvételek elkészültek a forgatókönyv szerint, de a film nem született meg a mai napig. Úgy tűnik, hogy az én hőseim titkaira nincs itt ma szükség. Sebaj én akkor is ebben a való világban képes vagyok élni a saját, egy kicsit elvont és bizarr életemet. Nem kérek én a való világból, elég nekem a sajátom is.Ha eljön az idő szívesen megosztom a titkaimat másokkal is,de sajnos az még egyenlőre várat magára.


Eljött az ideje annak, hogy a kezembe vegyem a videokamerát.

Előre is szeretném kikötni, hogy nem vagyok én filmes nem is tartom magamat ebben a zsánerben szakembernek. Nem akartam én mást csak, hogy a halacskáim megmozduljanak a képen.
Megvettem ezért a filmezéshez vagyis a videofelvételezéshez a vízalatti szükséges felszerelést. Nem lehetett ez primitív kezdetleges felszerelés, mert a sok munkának akkor semmi értéke nem lenne. Persze a profi felszerelés számomra megfizethetetlen. Így azután választottam a középutat. Az egészséges önbizalom az, aminek a feladata volt a mérleg mutatóját a pozitív irányba billenteni.

Belefogtam hát abba a munkába, aminek az eredménye az "Álmaim folyója" nevű film lett. Két évet csak filmeztem az Erzsébet patakban, mert így hívják ezt a csallóközi kis patakot, amely az utolsó azon folyócskákból, amelyek megszűntek, amikor a 19. században lecsapolták a Csallóköz vizeit. Ez a vízalatti világ egyedüli, csodálatosan szép.Ezt szerettem volna megmutatni. Talán sikerült is némileg. Valójában ez csak kulissza volt a történethez. No meg össze akartam hasonlítani az életet a víz alatt az ember életével. Lehet,hogy a gondolat bizarrnak tűnik, de így volt. Két év után megvoltak a felvételek. A film montírozása már profi stúdióban történt. Még, amikor belekezdtem a munkába nem is tudtam, hogy mit jelent az enviromentális gondolkozás. A fogalom jelentését akkor ismertem meg, amikor a besztercebányai nemzetközi filmfesztiválon odaítélték az első díjat. 1998-ban. Ebben az évben azután kilyukadt a zsák. Uherské Hradiste-nemzetközi enviromentális filmfesztivál 1.díj. Majd egy ugyanilyen másik fesztivál Csehországban különdíj az operatőrnek. A rangos tachovi nemzetközi búvár fesztivál-20 évfolyam 1.díj, nézők díja, Grand Prix. Jött azután Párizs, Grenoble, igaz innét a film díjat nem hozott, de méltányolták. Majd a jubiláris 25. évbfolyama a búvárok világfesztiváljának a híres Antibeszben. Itt nem kisebb megtiszteltetés érte a filmet, mint hogy elhozta a Francia Film és Video federáció nagydíját. Majd eljött a nagy megmérettetés. Az olasz Szondrió városában. A 13.világfesztivál, ahol a világ nemzeti parkjaiban készült dokumentumokat mutatták be. 10 film került a döntőbe, az enyém is. Az én filmem (angol változatban) volt egyedül Európában forgatva. A vetélytársak a BBC, National Geographic, és a Dyscovery voltak. Ez nem a búvárfilmfesztvál volt, de általános természetrajzi. Már a kezdet kezdetén a hotelban, ahol elszállásoltak bennünket egy kicsit furcsán éreztem magamat. Ahogy bemutattam az útlevelemet, úgy éreztem, mintha a hátam mögött suttognának. Ráadásul még hozzám szegődött egy amerikai úr a feleségével és a kislányával együtt az egész időtartalomra az egy hétre, ameddig a fesztivál tartott. Az urat Wattsonnak hívták. Nagyon kedvesek voltak, de a dolog egy kicsit fárasztott, ugyanis én angolul vajmi keveset tudok. Ők meg mindég csak mondták. A szervezők példásan gondoskodtak rólunk egész nap kisbuszon vittek bennünket a legszebb helyekre. Talán úgy huszonöten voltunk, a film szerzője, meg az adott nemzeti park igazgatója. A társaság 85 %-a amerikai volt. Érezhető volt a levegőben az amerikai lobbi. Este két film volt vetítve. A kosztunk felséges volt. Ebéd után bort ihattunk amennyit csak akartunk.Vacsora után is, a pincér megjegyezte, hogy mind a kettő aszú bor, de este az a jobbik. Legelőszször körülnéztem, mert ilyen kiváló társaságban viselkedni kell. Láttam, hogy az amerikaiak a nagy öblös pohárban lévő bort először megpergetik, beleszagoltak, amibe szinte beleszédültek, majd ittak belőle akkor meg majdnem elájultak. Na mondom magamban ittam én bizony a barátomnál Dunamocson olyan jó bort amit nem kell szagolgatni azután utána meg ájuldozni. No, de az illem az illem én is úgy csináltam, mint ők. Megpörgettem beleszagoltam és képzeljék el, hogy mi történt velem! A mennyekben voltam! Amikor megkóstoltam akkor még magasabbra szálltam. Ekkor bizonyítottunk mi ott először, ugyanis,hogy mi jó borivók vagyunk. Csak megkérdeztem a pincértől, hogy amúgy mibe kerül ennek a finom bornak az üvegje. Mondta, hogy mármint átszámítva öt és tízezer korona üvegje.

Elérkezett a díjkiosztás. Nem sok díj volt. Egy a zsűri díja, egy nézők díja, no meg egy a diákok díja. Ünnepélyesen kiosztották, mindet az amerikaiaknak. Egy ilyen nagy fesztiválon nem is számítottam díjra, elég volt nekem a részvétel is. Azután a moderátor, aki egy hölgy volt és vele tudtam németül kommunikálni, hosszasan beszélt angolul, amiből egy kukkot sem értettem. Majd egyszer a Wattson, aki persze megint mellettem ült kezd böködni, hogy menjek a pódiumra. Kérdem, hogy minek, menjek csak rosszul ejtették ki a nevemet. Felmentem és kérdem a hölgytől, hogy miért szólított, hiszen már minden díjat kiosztottak? Ja,mondja a zsűri úgy döntött, hogy most előszó kioszt egy nagydíjat, amit nekem ítéltek oda. Nem maradt más mint hogy szépen megköszöntem német nyelven.

A gálaesten beszélgettem tolmácson keresztül egy Los Angeleszi díjazott filmessel, aki szintén búvárfilmet csinált a Palau szigeteken. Paulnak hívták. Meséli nekem, hogy mennyire bonyolult ez a filmezés. Száz ember volt a stábban, Ő az operatőr. Mindenre van szaki és néha már majd megbolondult a sok utasítástól. No meg a fim két millió dollárba került. Igaz hatot kerestek rajta eddig. Most, hogy ezt a díjat hazaviszi még egy másfél milliót fog hozni a konyhára. Megkérdezte tőlem, hogy no és Ti hányan voltatok. Én gyorsan mondom, hogy hu-hú-hú. Bologatott megértően. No és mibe került a filmed meg mit kerestem rajta. Erre én megint a hu-hu hút vettem elő. Látta, hogy szerény vagyok ezért nem faggatott tovább. A zsűri elnöke, aki tudta az igasságot azt mondta nekik, no most már legyen vége annak, hogy száz ember vesz részt a munkában. Vedd a kamerádat és csináld egyedül a dolgokat, úgy ahogyan azt a Laci csinálja. Meg is fogadtát a jótanácsot. A zsűriben volt egy cseh szakember is. Megkérdezte, hogy melyik főiskolára jártam, mert nem ismer. Gondolt Ő a filmművészti főiskolára. Mondom én erre, hogy én már gyerekkoromtól kezdve a komáromi moziban minden filmet megnéztem még az oroszt is. Hát én ott tanultam meg a tudományt.

Végre a Wattsonról is kiderült, hogy valójában ki is Ő? Megkért, hogy küldjek neki egy Beta copiát a filmemről. Mondom, hogy szívesen és mire fogja használni? Mondja, hogy oktatás céljára. Ennek nagyon megörültem. Azután elmesélte, hogy Ő az amerikai nemzeti parkok szuperintendánsa, és ha láttam a "Háború és béke" című filmet, akkor ott láthattam egy kastély Virgíniában, ahonnét a harc kiindult a Fehér Ló nevű kastélyt. Hát abban van a nemzeti parkok szakiainak a továbbképző iskolája, és ott akarja felhasználni oktatás céljaként a filmet. No ez nagyszerű és azután el is küldtem neki az anyagot. Az olaszok lefordították olaszra a franciák franciára és megkértek, hogy beleegyezzem abba, hogy az iskolákban a nebulókat oktassák az enviromentális gondolkozásra. Hát így lettem én enviromentalista, csak, hogy tudják.

A zsűri elnöke még megmondta nekem, hogy ezen a fesztiválon nem elég jó filmet csinálni. Ha valaki labdába akar rúgni annak újat kell mondani, olyat, amit még senki sem mondott.
Most megvallom, hogy én amikor elkezdtem ezt a munkát tudtam, hogy újat akarok mondani. Ők megértették az igazán ki sem mondott gondolatot!


Számtalanszor nézett farkasszemet a halállal.

Búvártól talán meglepő történet, de amikor állattal való összetűzéséről kérdeztük, nem cápás sztorit mesélt.
– Egyszer megtámadta a kamerámat egy 3 méteres harcsa. Horvátországban találtam egy érintetlen cseppkőbarlangot – Ketten mentünk le, de a társam visszafordult...
Életveszélyes helyzetbe is került már: eltévedt egy barlangban a víz alatt, és nem találta a kijáratot. Miközben lassan elfogyott az oxigénje, felvételeket készített magáról – az utókor számára. Aztán az utolsó pillanatban meglátta a fényt, és a felszínre jutott.
Egy másik alkalommal a feje mellett úszott el egy cápa, amiről csak akkor szerzett tudomást, amikor visszatért a hajóra és elmondták neki.

Minden merülés egy újjászületés...

Az ötunokás nagypapa világhírű búvárként számtalanszor nézett farkasszemet a halállal.
. Körbebúvárkodta a fél világot, nemegyszer egy hajszálon múlt az élete. Több generációt tanított merülni, de a legnagyobb élmény számára, ha unokáinak mutathatja meg a víz alatti világot: mind az öt kiváló úszó, és reméli, követni fogják.
Telek Lajos

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezetért kóstolja meg Ön is a Organó Gold kávét!








 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,123 MODIFIED: 2017.07.20 08:58:20.MD5: f85cef47c050bee155b3a3e8340b4542 STATUS: OK