Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2014-01-25   1,478
A Budapest-Bamako egy veszélyes, minimál asszisztenciás kaland és tájékozódási verseny. A B2 nem vasárnapi autózás a Pilisben vagy piknik a Városligetben. Itt nincsenek mentő helikopterek, begyűjtő teherautók, idegenvezetők, animátorok vagy tolmácsok. Mindenki csak a talpraesettségére, a szerencséjére és a felkészültségre számíthat. A Bamakon egy dolog biztos: minden bizonytalan. De ez a kaland erről szól. A Bamako nagy nemzetközi közösségi esemény, ahol esténként a tábortűznél hozzád hasonló őrültekkel oszthatod meg a napi élményeket és a sólet konzerved.  


A Rally Dakar egyetlen szellemi örököse 2015-ben lesz 10-éves és ebben az évben, amikor utolsó alkalommal nekivág Afrikának. A Budapest-Bamako az amatőr autóversenyzők és profi kalandorok éves zarándoklata a fekete kontinensre. Tíz éve a mottó változatlan: “BÁRKI, BÁRMIVEL, BÁRHOGY”.
De mielőtt végleg lehúzná a rolót az idén január 24.-én 14.00 órakor elindulnak a versenyzők az utolsó előtti nagy útra a kaland az idén még folytatódik. A következő riportalanyom élményeit osztotta meg velünk.

- Hogyan lesz egy felvidéki lányból a Budapest-Bamako rally tolmácsa?
Először tereprallye-ban kezdtem tevékenykedni, illetve fordítani, majd a szervezésben részt venni… vagyis hogy a kérdés úgy pontosabb, hogy lesz valaki „tereprallis” nulla terepes múlttal … Mert általában ez fordítva történik, Bamakósokból nevelődnek ki tereprallisok (persze nem törvényszerűen). Az én esetemben a véletlen szerencse összehozott egy veszprémi tereprallye szervezővel, Garamvölgyi Zolival. Zoli először csak tolmácsot keresett pár pozsonyi megbeszélésére, majd kiderült: engem ez a versenysport érdekel, és Zolival is jól tudunk együtt dolgozni… ez immár 10 éve történt és a barátság illetve a munkakapcsolat azóta sem szűnt meg.
-Szlovákiából és Csehországból is részt vettek versenyzők, Szlovákiából kik voltak?
Minden évben akad pár szlovákiai versenyző. Szerintem a Budapest-Bamakó a fénykorát 2009-ben élte, mikor mind a túra-, mind a verseny kategóriában száz-száz nevező volt. Abban az évben mi voltunk a legnagyobb csapat, 7 cseh autóból állt az egységünk, de persze kihívó félként jelen volt a minden Bamakón részt vevő és háromszoros pozsonyi nyertes házaspár: Danka és Juraj Ulrich. De nem szabad a sorból kihagyni Ipolyságról Baráti Tomit sem, aki a második helyet szerezte meg magának 2008-ban, és az utóbbi években a szervezésben van jelen. És hát nem utolsó sorban ott van a diósförgepatonyi polgármester, Gálffy Szilárd, aki túrában és versenyben is teljesítette már szintén az afrikai kalandot, és idén egy négytagú egységgel egy AVIA-val szeretnék teljesíteni a távot.



- Mit adott neked ez a verseny?
Sokmindent....jót, rosszat, önismeretet, bandaszellemet, és belekukkanthattam kicsit a fiúk világába is, mert két alkalommal is csupa férfi volt a csapatom tagja.

- Megismertél különböző országokat, milyennek ismerted meg a bennük élő embereket, mi az ami tetszett, és mi az amin elcsodálkoztál?
A három Bamakó alkalmával összesen hat afrikai országban jártam. Mindegyik ország teljesen más volt. Például hihetetlen volt látni, és felismerni Marokkó fejlődését. Marokkó számomra teljesen más, mint a többi afrikai ország pont a fejlődés, a fejlődés tempója miatt. A fejlődése számomra főleg azért volt szembetűnő, mert többször visszatértem, viszont mindig volt a visszatérések között egy-egy év. Az Atlasz hegység környékén élő nomád családok voltak számomra a legkellemesebb meglepetés, akik azért közeledtek az autóinkhoz, mert kíváncsiak voltak, és nem cadeu-t (ajándékot) vártak el tőlünk. Íratlan szabály, hogy petit cadeu nélkül (kicsi ajándék) nélkül nem szabad útnak indulni sem. És a leghamarabb megtanult, illetve leggyakrabban hallott francia szó is a „pötikadó“.
Nyugat Szahara, Mauritánia és a Szahara szinte felfoghatatlan. Felfoghatatlan a kietlensége, a végeláthatatlan sivatag, homok mindenhol... de szintén elmesélhetetlenül gyönyörű az éjjeli égboltja. Sehol olyan csillagrengeteget nem láttam a fejem felett, mint itt. Annyira, hogy Nouakchott környékén, mikor már az éjszakák is melegebbek, önként vállaltam, hogy a szabad ég alatt alszom.
Szenegál, Bamakó és Guinea Bissau teljesen más világ. Itt már beléptünk az úgymond Fekete Afrikába. A táj átváltozik, Szenegálra tipikus finom szemcsés vörös por, ami mindent ellep, és beissza magát a ruhába. De itt már az emberek is változnak... Szenegál és Mali az évek folyamán „el lett rontva“ az évente megrendezett versenyekkel, akár Dakar akár Bamakó volt az, de a helyi emberek azokon a vonalakon, amelyek érintve voltak szinte kötelezőnek érzik, hogy kell kapniuk cadeu-t...olyannyira, hogy nemcsak kiabálják, de képesek agresszíven követelni, vagy akár sajátkezűleg kivenni is az autóból.
A legérdekesebb tapasztalatom és felismerésem az első alkalommal volt. Marokkóban rosszul éreztem magam: miért nem adok mindenkinek több ajándékot, hiszen a kévés is akkora érték tud lenni számukra, ott lebegett bennem a kérdés, miért nem hoztam magammal még több cipőt, vagy még több tollat nekik ajándékban....ennek ellenére Szenegálban és Bamakóban attól lett rossz érzésem, hogy a mindennapi harc azért, ne lopják ki az autónkat, ne tépjék ki a kezemből a fényképezőgépet...vagy egyszerűen tudjak már egyedül elmenni akár fogat mosni anélkül hogy 5-6 ember (nemcsak gyerek, de felnőtt férfi vagy nő is) végig kövessen agresszív kadő-kadő-kadő követeléseivel…. Hogy visszatérjek az elejére, ezekben az országokban meg attól volt már bűntudatom, hogy milyen keményen rájuk tudtunk szólni: No cadeu!!!
És végezetül Guinea Bissau is érdekes tapasztalat volt, ahol azt vettük észre, a világ egyik legszegényebb országába érkeztünk, viszont minden adott lenne számukra ezt megszüntetni: van víz, működhetne a mezőgazdaság, állattenyésztés… viszont a férfiak nem dolgoznak, a nők meg nem bírják ellátni a családot is, plusz több tízméteres kutakból vizet hordani, hogy ne száradjon minden ki. És mindezek ellenére sajnos azt kell mondanom, kicsit ősember és barlanglakó módjára az általunk hozott rengeteg ajándék mellett csúnyán kirabolta a komplett Bamakós résztvevőket az utolsó szálláshelyünket nyújtó falu… szóval a befutó reggelén 2013-ban lincshangulat alakult ki a táborban a móka és kacagás helyett….

- Egy interjuban emlitetted , hogy a fiuk nagyon kedvesek voltak hozzád, mikor a sivatagban aludtatok , Te a sátrat kaptad , ök pedig a sátor mellett aludtak.Ez csak egy kedvesség volt , vagy az ut során még sok más dologgal is kedveskedtek?
Ez nem csak egy ritka gesztus volt, de az egész út során kedvesek voltak. És a kedvességet főleg figyelmességnek titulálnám. Nem csak abban voltak figyelmesek, hogy ha nekem szükségem volt megállni, azt megtették...de megtették azonnal, plusz rosszindulatú megjegyzések nélkül úgy, hogy magam választhattam ki a megfelelő helyszínt is. De nem csak erről volt szó. Bármikor, ha a városban voltunk, vagy idegen környezetben, akkor figyeltek rám, hogy ne történhessen velem semmi baj, ha egy pillanatra szem elől veszítettek, azonnal kerestek, és kérték, szó nélkül ne tűnjek el (mert ugye ellenállhatatlan kényszert éreztem megnézni egy piacon ) egy helyi kézműves ékszereit
Továbbá sosem engedték, hogy cipekedjek, és krízis helyzetben magam dönthettem el, mennyire szeretnék részt venni a megoldásában (pl. Homokból autót ásni, vagy autót tolni, esetleg aszisztálni egy defektnél)

- Milyennek ismerted meg a különbözö országokat, Afrikát, stb.
Nagyon változatos országok voltak, általánosítani nem is szabad, ezért nem órákig mesélve nehéz válaszolni a kérdésre. De az tény, hogy furcsa egy érzést ad...három hét után megjelenik az emberben a honvágy.. .de a triviális dolgokért: pl. Csapvíz, vagy a hazai étel.. .esetleg az, hogy ne legyen már minden ételünkben-italunkban homok (legjobban az az érzés festi ezt le, ami a Szaharára nagyon tipikus: iszok és serceg a homok a számban, eszek és serceg a homok a számban, pislantok és serceg a homok) de mindezekután egy-két hét itthon... és az ember máris visszamenne....

- Milyen tapasztalatokat adott neked ez a verseny, ahol az ember igazán ki van téve mindenféle veszélynek, a homoksivatagban sokszor autók elakadnak , tetszik nemtetszik, sokszor elö kell venni a lapátot , és ki kell ásni a jármüvet.Te mint fotós, tolmács , sok érdekes momentumnak tanuja voltál , mesélnél ezekről?
Az ember sokat lát, sokat tanul egy – egy ilyen külföldi „túra” során, mégis a legtöbb, amit adott, az az alkalmazkodó képesség. Már az első alkalommal rájöttem, más az élet Afrikában, és vagy megszoksz, vagy megszöksz…. Én az elsőt választottam, és átkapcsoltam úgynevezett afrikai üzemmódba…
Két fontos dolog van, ami nagyon igaz Afrikára: a fehéreket kétlábon járó ATM automatának hisznek minket… ha hagyod, mérgelődsz, kapkodsz, sietsz…és végül, te minél jobban sietsz, és kapkodsz, ők annál inkább ki akarják használni a kapkodást, a tipikus európai sietős hozzáállást, és a saját javukra fordítani… természetesen anyagilag. Hogy konkrét példát mondjak: Az első Bamakó befutója és díjkiosztója után a csapatunk taxiba szeretett volna ülni hajnali 3-kor, hogy a szállodába jussunk. A körülmények úgy hozták, hogy az utolsó taxira már csak ketten maradtunk, és ezt látva a taxis háromszoros árat akart kicsikarni tőlünk, látta, hogy mindenki a csapatunktól már elment, és mi is fáradtak vagyunk, hogy rövid időn belül a hotelszobában szeretnénk lenni…vagyis elkezdődött az eszeveszett alkudozás, ami nem kis színészi munkával volt megfűszerezve… és persze mindezt a taxi szélvédőjén lévő porba karcolva… felírta az árat, mi áthúztuk, és újat írtunk… majd játszottuk még ezt egy ideig, mígnem azt a taktikát nem választottuk, hogy inkább akkor sétálunk, és nagyon határozott léptekkel elindultunk. Erre már ő is komolyan vette, hogy akkor itt kuncsaftot veszít, hát taktikát váltott… beleegyezett az általunk kialkudott 500 helyi pénzbe. Mikor megérkeztünk a hotel elé, újabb csellel állt elő: nincs váltó pénze, nem tud visszaadni… és itt jön elő hogy arra számítanak: fáradtak vagyunk, sietünk, mihamarabb a szobán belül akarjuk tudni magunkat, és teszik ezt abban a reményben, hogy inkább bukni hagyjuk a visszajárót… úgy, hogy a kiharcolt fuvardíj is már jóval a helyi árak felett van…. Ebben az esetben semmi mást nem tehettünk, csak amit a csapattársam ajánlott…végigjátsszuk a játszmát… vagyis azt mondtuk, OK, addig nem szállunk ki a taxiból, míg a visszajárót meg nem kapjuk…vagyis kb 15 percig csendben ültünk mindhárman a taxiban. Végül sofőrünk adta fel, belépett a hotel ajtóján, majd ki is lépett (természetesen eljátszva, hogy a recepció váltotta fel a pénzt) és visszajött a visszajárónkkal….
Azt hiszem, ez hitelesen lefesti, mennyire másként működik ez a kontinens…

- Molnár Erik, Namíbia tiszteletbeli konzulja az mondta erről a versenyről, hogy a versenyzőkre előre kiszámithatatalan események várnak. Mindenki, ha a verseny véget ér ezernyi élménnyel lessz gazdagabb. Gondolom, igaza volt. Afrika csodálatos, gyönyörü, sokunk csak fényképről ismeri.Te annak ellenére már nem először vágsz neki ennek a kalandnak. Mi az, ami ennyire megfogott benne, és ez miatt ujból, elindulsz erre az utra?
Minden egyes alkalommal egy más versenyt, más élményeket adó kirándulásban volt részem. Első alkalommal a pörgős, adrenalindús versenyzős részét próbáltam ki, másodszor versenybíróként voltam része a szervezésnek...harmadszor pedig aszisztance csapatként elmondhatom a legtöbb „kirándulós“ élményben volt részem... ezért is döntöttem úgy, idén nem veszek részt a versenyen. Nem azt mondom, hogy nem térnék vissza Afrikába, ha lehetőségem lenne egy más akció keretén belül, rögtön mennék. De idén úgy érzem, a Budapest-Bamakóból már mindent láttam...

- Az idén is részt veszel a nagy utazásban?
Nem

- Az egyik biciklista ismerősöm Bujna Zoltán azt mondta az egyik riportban, hogy mikor elindult Teheránba biciglivel, elötte több országban vizumot kellett beszereznie, és volt olyan ország , ahová sajnos a terrortámadások miatt nem is ment. Nektek is sok vizumot kellett beszerezni , vagy az a verseny szervezői biztositották számotokra? vagy volt olyan ország , melyet kihagytatok?

A vízumokat minden évben a szervező biztosította, és egyet nem vehetek el a szervezéstől... részt vettem már olyan afrikai versenyen is, ahol nem voltak leelenőrizve a dolgok, és mi ott álltunk a határon bebiztosítatlan vízummal, és a szervező csak széttárta a kezét. A három év alatt, amikor én részt vehettem a versenyen, ez sohasem történt meg. A belépések egyes országokba mindig olajozottan meg voltak oldva(csak a kilépéssel volt gond ). A főszervező minden vízumot elintéz, minden gond tavaly vézumigénylőhöz használati és kitöltési útmutatót ad... továbbá a mauretániai hadsereggel is garantáltatja a biztonságunkat, hiszen végig páncélos őrök veszik körül a tábort Mauretániában. Minden évben a különböző országok külügyminisztériumai figyelmeztetéseket adnak ki, ami csak arra jók, hogy az itthon maradt családtagok rettegve figyeljenek minden hirt az adott országokról, de a bamakósokat ez nem tántorítja még igy sem vissza. Érdekes módon én tavaly nem Mauretániát éreztem veszélyesnek, de sokkal inkább éreztem magam kevésbé biztonságban Guinea Bissauban... pedig arról hivatalos figyelmeztetés nem is érkezett...

- Van -e valami tétje ennek aversenynek , mit kap a gyöztes?
A tétje eszmei... nincs pénzbeli díja a versenynek, csak a győztesnek járó kupa, és persze a résztvevők elismerése. Azért mondom, hogy a résztvevőké, mert kívülről csak egy ágyúgolyó futamnak tűnik a verseny, és tény, hogy nem akkora a sportértéke, mint egy Dakar-nak, de aki valaha is részt vett egy ilyen futamon, csak az tudja, milyen az elemekkel, helyiekkel, fáradsággal, szomjúsággal, kilométerekkel és az idővel harcolni a pontokért.


- Ez a verseny a Párizs- Dakartól abban külömbözik , hogy az induló versenyzők bármilyen jármüvel neki véghatnak az utvonalnak. Lehet Trabant, busz, terepjáró, vagy más jármü. Amióta résztveszel, mi volt számodra, a legérdekesebb versenyző aki nekivágott ennek a távnak?
Sajnos az idén nem talalkoztam a Velorex-el, amivel egyszer már teljesítették a távot. Számomra a legnagyobb kalandtúrások 2011-ben egy Polsky Fiat versenyzői voltak, akik az egyetemi vizsgaidőszakot ezzel a túrával váltották ki. Nem az autójuk volt a különleges, de a kalandvágyuk, és merészségük. Senkit sem ismertek, csak az volt az összes vagyonuk, ami abban a kicsike autóban elfért...végül célba értek, a célban az autót eladták, ami pont a két repülőjegyre hazáig volt elég. Nagyon szerethető laza banda volt.

- Úgytudom, hogy a versenyzők többsége különbözö adományokat is visz, tehát ennek alapján, ez jótákonykodás is?
Igen, minden évben van egy közös projekt, amit a szervezők kezdeményeznek. Volt ez már adomány és segédeszköz afrikai albínóknak, akik a pigmentek teljes hiányával születtek meg Afrikában, vagy kutat fúrattunk Diémába. De többezer moszkítóháló is jutott már kórházakba, vagy többezer bicikli a dolgozó embereknek. Természetesen a kórházak és iskolák támogatása is minden évben cél. Emelett rengeteg csapat kezdeményez egyéni, de nagyobb horderejű támogatást: pl. Napkollektorok iskoláknak, kórházaknak, vagy tiszta ivóviz biztosítása faluknak.... emellett egy autó sem indul útnak, úgy, hogy kisebb adományok a falu öregeinek ne legyenek készitve: lázcsillapítók, szemcseppek és hasonló, a mindennapi életük megkönnyítésére elengedhetetlen dologok.

Telek Lajos

Ez a Riport nem jött volna létre támogató nélkül. Egy csésze fekete élvezetért kóstolja meg Ön is a Organó Gold kávét!



 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,123 MODIFIED: 2017.07.20 08:58:20.MD5: f85cef47c050bee155b3a3e8340b4542 STATUS: OK