Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2014-08-18   9,197
Valahogy úgy is kezdhetném, hogy riportalanyom ezúttal egy felvidéki srác, aki városunkból indult el szerencsét próbálni és új életet kezdeni Magyarországon... ez már majdhogynem mindennapos dolognak számít... Csak a közvetlen környezetemben tucatnyian vannak, akik ilyen-olyan okból kifolyólag összepakolták cókmókjukat, és nekivágtak a kalandnak. Elgondolkoztató azonban, hogy senki nem volt közöttük, aki meggondolta volna magát... Mindannyian kint maradtak, és eszük ágában sincs hazajönni... Ha jönnek is, látogatóba jönnek haza ismerősökhöz, rokonokhoz, vagy családtagokhoz. Kadarkai Endre Magyarországon találta meg számítását.  


Annak idején a Magyar Televízió Riporter kerestetik című műsorába jelentkezett, de megfordult a Nap-Keltében, pályája csúcsa mégis az Arckép című portréműsor amelyben a beszélgető partnerei izgalmas, valóságos személyiségek s nem divatos percemberek, csereszabatos sztárok.
- Beszéljünk legelőször is arról, hogy gyermekként az iskolapadot itt Párkányban koptattad. De hogyan kerültél Te a média közelébe?
-Tizennyolc évesen, szinte az érettségit követő napokban jelentkeztem a Magyar Televízió Riporter kerestetik című műsorába. Láttam egy hirdetést, nem sokat vacillálltam. Jóllehet én voltam a legfiatalabb s nem jutottam be a legjobb nyolc közé, a vetélkedő végeztével lehetőséget kaptam az MTV reggeli műsorában. A Nap-Keltében amolyan száguldó riportereként kezdtem. Mindent csinálhattam, ami elengedhetetlen, hogy egy zöldfülű megtanulja a szakmát. Szó szerint az alapoktól indultam. Noha akkoriban Székesfehérváron kommunikációt hallgattam, mindez praktikusan egy fabatkát sem ér. Ez egy gyakorlatorientált szakma. Tanulható, de csak miközben csinálod. Az első időkben televíziós jegyzeteket olvastam fel, vagy amolyan jelentéktelen, „kis színes” riportokat készíthettem. Aztán mind többet bíztak rám.

-Sokan próbálkoznak a riporteri pályával, de csak nagyon kevésnek sikerül igazi személyiségé válni.Te hogyan látod ennek a hátterét? Kiből lesz sikeres személyiség ebben a szakmában?
-Válasszuk ketté. Van a riporter és van a képernyős. A legnagyobbak természetesen mindkét
szerepben utolérhetetlenek. De ez voltaképpen két külön szakma. Kb. akkora a különbség, mint
a vízilabdázó meg az úszó között. Mindkettő a vizben él, ott teszi a dolgát, de attól, mert valaki villámgyorsan úszik, még nem biztos, hogy teszem azt kivételes csuklómozdulattal tud gólokat lőni nyolc méterről. Ez természetesen nem jelent minőségbeli különbséget, nincs értékbeli eltérés. Ha valaki remek tudósító, irigylésre méltó híradós anyagokat készít, még bizony lehet unalmas, erőtlen, érdektelen a kamera előtt. S fordítva is igaz. Hiába vagy ragyogó beszélgetőpartner, imponáló társalgó, kiemelkedően jó kérdező, ha például egy társadalmilag fontos kérdést kellene körbejárnod két operatőrrel külső helyszínen, előfordulhat, hogy egy izgalommentes riport sülne ki belőle. S most csak a televíziózás két, mondjuk úgy leglátványosabb, vagy ismertebb szegmenséről beszéltem.
Ahhoz, hogy nagybetűs televíziós személyiség légy, az kell, hogy csúnya szóval „átjöjj” a képernyőn.
Erre viszont nincs recept. Azt hiszem, ez az egyetlen szelete ennek a mesterségnek, ami tényleg nem tanulható. S itt ne arra tessék gondolni, hogy okosnak, eredetinek, szórakoztatónak, vagy karizmatikusnak kell lenni. Valaki vagy érdekes a képernyőn, vagy nem. Persze, ez is fejleszthető, ez is kiforrhatja magát, de ha ab ovo elsikkadsz, sosem lesz belőled Vitray, vagy Friderikusz. Tán nem elrugaszkodott példa Cipő emlékkoncertje, ahol számtalan ismert előadó elénekelt el egy-egy Republic-dalt. Kezdők, mogulok, alternatívok és szeriőz figurák. Mégis volt akinél a közönség azonnal lázba jótt s volt akinél majdnem elszundítottál. Erre mondta az egyik hetilap kritikusa, hogy vagy átjössz, azonnal történik valami a színpadon, emlékeznek rád tíz perc után is, vagy akár fejre is állhatsz, akkor sem. Ez a fajta képesség független kinézettől, énektudástól, tánctudástól. Azt hiszem ez szemléletes analógia, hiszen hasonló a helyzet a képernyősökkel is.

-Párkányból többen elindultak és úgy tudom, hogy majdnem mindenkinek sikerült. Szabó Anett a Hir Tv egyik riportere, Te pedig jelenleg az Echo Tv-nél dolgozol. Mivel magyarázod, hogy Párkányban sajnos nincs komoly városi TV, akik pedig tudnának Tv-t csinálni, elhagyták a várost és másutt boldogulnak?
-Azt hiszem azért többen vagyunk, akik Párkányból, vagy annak környékéről származunk és a magyar médiában tevékenykedünk. Csak én tudok további három emberről, van közöttük, aki többre hivatott, mint ahol most van. Aligha hiszem, hogy ha a városban nagyobb volumenű televízió működik, mi nem próbálkozunk máshol. Mondom ezt úgy, hogy jószerivel fogalmam sincs, hogy a helyi televízió milyen nívójú, nem követem. Én minden körülmények között Magyarországon szerettem volna boldogulni s lehetőség szerint minél nagyobb léptékű, hatósugarú felületen.

-A Te pályád, fogalmazhatok úgy, hogy a 2003-as Riporter kerestetik cimü vetélkedővel indult és ennek a műsornak vagy az egyik nagy felfedezetje... Ugye jól tudom hogy 2004-től máris a Nap-kelténél dolgoztál?
-Hogy mennyire voltam nagy felfedezett, nem tudom. Mint mondtam, én voltam a legifjabb, nagyon nagyon fiatal. Életemben nem szerepeltem az előt sehol, semmilyen formában képernyőn.Talán az, hogy egész kis koromtól megátalkodottan akartam, szó szerint észveszejtő módon, esetleg rokonszenves lehetett. Ha valami a szenvedélyeddé válik és nem vagy tökéletesen alkalmatlan a pályára, már nem vagy egy elhanyagolható szelete a sikernek.


-Az utóbbi időben a művelődési házak különféle talk showknak adnak helyet. Nem gondoltál arra, hogy végre szülővárosodba is el kellene hozni egy talk showt néhány sztárvendéggel?
-Most az Arckép cimú portré műsorról beszélünk, ami a yotube-on is megnézhető. 117 beszélgetés készült, azt hiszem szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy a magyar szellemi és kulturális elit krémjével beszélgethettem. Törőcsik Maritól Presserig, Vitraytól Cserhalmiig tényleg meglehetősen rangos vendégkört sikerült leültetnünk egy órára. Egy ilyesfajta talkshownak ma már nem hiszem hogy van akkora létjogosultsága, mint mondjuk a nyolcvanas-kilencvenes években volt. Erre fizetőképes keresletet felhajtani elég nehéznek tűnik, de persze nem zárkóznék el semmitől. Nem árt tudni, hogy ha egy ismert ember vidéken nyilvános beszélgetést vállal, annak legtöbbször anyagi vonzata is van.

Ez érthető, teszem gyorsan hozzá. Következésképpen, ma kevés esélyt látok arra, hogy ötven-száz ember jegyet váltson azért, hogy hallja XY-t. Ismétlem, ha van egy élelmes üzletember, aki ilyesmiben lát perspektivát és financiálisan érdekelt ebben, biztosan létezik erre egy életképes modell. Bennem kevesebb kalmárvér csörgedezik, szóval aligha én leszek az, aki egy hasonlót tető alá hoz.

-Hogyan készülsz fel egy riportra? Készitetesz puskát? Vagy tanulmányozod a riportalanyodat, elolvasod az interneten a velük készült riportokat?
-Talán túlzásba is vittem, kezdetben biztosan. Görcsösen, megveszekedetetten kutattam minden elérhető információ után, hogy ne legyen egyetlen olyan epizódja sem az alany életének, ami előttem ismeretlen. Gyakorlatilag egy tekintélyes könyv méretű dokumentum gyűlt össze mindenkiről. Amikorra leültem vele szembe, már azt is tudtam, hogyan hívták az általános iskolai szerelmét és vele mikor találkozott utoljára. Ez egyfelől imponáló, másfelől veszélyes, hiszen valahol az érdeklődésedet is elveszted a beszélgető partnered iránt. Amúgy is jellemző rám, hogy ha valamit nagyon akarok, megmagyarázhatatlanul görcsösen akarom, az meg helyenként tud izzadságszagú lenni. A kevesebb időnként több. Erre menet közben jöttem rá, bár valószínűleg ezek afféle mankók voltak,amelyek a kezdeti vélt vagy valós bizonytalanságomat igyekezték jól-rosszul leplezni. Megannyi alany meg is jegyezte, hogy rémisztő részletetekkel szembesítettem, ami mellbevágó volt számára. Egy dolog, hogy felkészült vagy. De az kb. a szememben annyit ér mint, egy színész vagy egy zenész aki üzembiztosan tudja a szövegét illetve a kottáját. Alapnak jó, az üdvösséghez kevés. Ma már ha azt mondják, hogy fantasztikusan felkészült voltál, inkább dühit, vagy bosszant, mintsem jólesne a lelkemnek. Ez egy kissé a szakma kritikája is, hiszen elkeserítő slendrinánsággal, felkészületlenséggel találkozni mindennap.
Előre felírni kérdéseket nem szerencsés. Kell tudnod, hogy mit akarsz, kell
legyen egy kotta a fejedben, hogy honnan hová szeretnél ejutni az interjú során. Egy beszélgetés azonban attól beszélgetés, hogy reagálsz, van interakció, az pedig előre aligha kiszámítható, hogy hová fut majd ki az adott dialógus.

-Hogyan született meg az Arckép című portré műsorod, amelyben a beszélgető partnereid izgalmas, eredeti, valóságos személyiségek?
-A nap-kelte kurtán furcsán véget érő története után, kollégáimmal arra jutottunk, hogy a körülöttünk keletkező, hirtelen támadt légüres térben a kesergés helyett, jobb ha mi magunk vesszük kezünkbe a sorsunkat.
Én mindig is ezt akartam, beszélgetni, hiteles, érdekes, komoly emberekkel, lehetőleg
nagyobb intervallumban. A stáb, az ötlet tehát adva volt. A Zugló tv-ben vettük fel a beszélgetéseket, ahol le is mentek, a youtube-on pedig eddig majdnem hétszázötvenezren látták a sorozat valamelyik részét.
A cél, hogy ezt méltóbb körülmények között folytathassuk. Nem reménytelen, de ha lesz is
folytatás, az már sokkal nagyobb hatósurarú csatornán lesz majd látható.


-Mi alapján választod ki a beszélgető partnered?

-Tulajdonképpen szabad kezem volt, úgyszólván tényleg azzal beszélgettem, akivel csak szerettem volna, nem kötötték meg a kezem. Fontos volt, hogy eleven gondolkodású, tartalmas figura legyen, lehetőleg olyan, akinek úgyszólván az életműve, munkássága érdekes. Persze voltak mellélövések is, de azt hiszem nyolcvan-kilencven százalékban jól választottunk. Ha azt éreztem, hogy igen, érdekel, akkor felhívtuk. Magyarul, ha kíváncsi voltam, hogy ez a pasas voltaképpen kicsoda, mitől olyan amilyen? Milyen események, körülmények tették látszólag tüskéssé, elbizakodottá,visszahúzódóvá, vagy krakélerré? Mi a titka, mitől sikerült neki az ami másnak nem? Miként dolgozta fel a kudarcait, esetleg mi hajtotta őt olyannyira, hogy végül is oda érjen ahova jutott? Szóval ilyen mechanizmusok mentén dőlt el nálam, hogy valakit mikrofonvégre kapunk-e vagy sem. A megkeresett  alanyok igen tekintélyes hányada előbb-vagy utóbb kötélnek is állt.

-Eddig a Felvidékről úgy tudom csak Száraz Dénes volt a vendéged vagy tévedek?
-Igy van, földim úgymond ő volt egyedül. Na látod, az övé érdekes életút. Ellentmondásos személyiség.  A tűnődő, nekem kissé a saját útját járó ember archetípusa. Nagy igazságérzettel, tele kétellyel.
Mikor elolvastam tőle néhány interjút már tudtam, hogy ez a figura roppant tanulságos és figyelemre méltó életutat járt be. Amolyan Don Qioute, szálfaegyenes derékkal, elvhű világszemlélettel, megingathatatlan értékrenddel.
Az élet paradoxona, hogy a nagyközönség egy művészileg kevésbé jeles produkcióban ismerte meg a nevét. Nem is bántuk meg, hogy elhívtuk, szerintem emlékezetes beszélgetés kerekedett.

-Milyen gyakran jársz haza Párkányba?

-Igyekszem hetente, nem mindig sikerül. Ha Párkányba indulok, azt mondom, megyek haza. Pest  esetében még nem szoktam igy fogalmazni, nem tudom valaha fogok-e. Mindezt úgy mondom, hogy nekem Szlovákia sohasem volt az identitásom része, az viszont, hogy felvidéki magyar vagyok, mindig is az lesz. Ahogy Párkány vagy Madar is. Sok minden köt oda, ahogy öregszem úgy jövök rá, hogy egyre több minden. Tényleg öregszem...

-Az évek alatt gondolom rengeteg sztori keletkezett... Elmesélnél egyet-kettőt?
-Nyilván ha az ember lassan tizenegy éve dolgozik a médiában - még ha nem is mindig az abszolút élvonalban - egy hétköznapi ember számára nem szokványos élményanyaggal lesz gazdagabb. A jó szerencsémnek köszönhetően számolatlanul sok országba juthattam el, illetve megannyi valóban érdekes embert láthattam testközelből. Ez az egyik része. Ebben a szakmában van aki bevallja van, aki nem- én az előbbi vagyok- hogy tudniillik ezt én magamért csinálom. Lehet, hogy nem mindenki van igy összerakva, én igen. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mondjak egy szót, hogy mi érdekel ebben az egész mesterségben, mi mozgat engem voltaképpen...  A hiúság. Na, ilyenek vagyunk mi tévések.
Azt kérdezted, hogy mi kell ahhoz hogy valaki tévés legyen? Szerintem mindenekfelett ez.
Legyen viszonylag nagy egója. Ez a következő cikkely a narancsból...
Szöveg: Telek Lajos
A fotók Kadarkai Endre fotó albumából valók.
Hamarosan újabb érdekes arc lesz vendégünk egy csésze kávéra!
A riport szponzora:

Predaj a servis bicyklov - Mihálko, Hasičská 3, 943 01 Štúrovo
Otváracie hodiny: Pondelok až Piatok 09:00 - 16:00, Sobota09:00 - 11:00
+421 907 980 547, mihalko@mihalko.eu
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK