Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2014-11-07   1,171
Mikor megtudtam, hogy az idei Simon-Júda vásárba Párkányba jön dedikálni, kicsit meglepődtem, de mint kiderült ez nem az első alkalom, mert Esztergomban is élt, így hát gyakran átjárt a határon. Magyarország egyik legtermékenyebb írója ő, aki lassan a Guiness rekordok könyvébe is szerepelhetne, hiszen eddig több mint 630 könyve jelent meg. Gyermekkorában filmrendező szeretett volna lenni. Élete során volt gépgyári segédmunkás, dolgozott erdészetben is, de volt Balatoni mentőcsónakos és megfordult könyvesboltban eladóként is. Földmérő lett, majd dolgozott egy nagy kórház proszektúráján is, mint boncsegéd. Volt statiszta a Hunnia filmgyárban, de volt diplomácia tolmács és vizsgázott, többnyelvű idegenvezető.
Anyanyelvi szinten beszél eszperantóul és lengyelül, sokat ért angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, szlovákul és ukránul. No és valamivel több álneve van, mint mint egyik-másik amerikai titkosszolgálat ügynökének, hol női, hol férfi nevek alatt jelentkezik könyveivel.  


- Gyermekkorában is író szeretett volna lenni, vagy volt más álma is?
- Bizony gimnazista koromban filmrendező akartam lenni, de rossz tanulmányi eredményeim és még rosszabb magaviseletem miatt a gimnázium nem javasolt továbbtanulásra. Különben is, mint értelmiségi szülők gyermekének, nem sok esélyem lett volna. Mi megbélyegzettek voltunk a „proletárdiktatúra” idején.

- Édesapja körzeti és családorvosként dolgozott, Veszprém és Somogy megyei falvakban, tehát úgy is fogalmazhatnék, hogy gyermekkorát falusi gyermekként élte?
- Így volt, e két megye falvaiban éltem, volt, ahol többször is. Nagy udvarok, háziállatok... Kecsketejen nevelkedtem, csak nyolcévesen kerültem egy városba. De hozzáteszem, az utóbbi másfél évtizedben ismét falun, sőt, a falutól messze egy tanyán, erdő közepén élek.

- Milyen gyermek volt? Úgy tudom, hogy az iskolát sem igazán szerette. Elárulná, miért?
- A „nem szerettem”igen enyhe kifejezés. Három vagy négy évesen elküldtek a falusi óvodába is, de a harmadik napon egyszerűen otthagytam, hazamentem, és közöltem a szüleimmel, hogy az óvoda ennyi volt, nem megyek oda többet. Utáltam minden kötöttséget, fegyelmet, no és persze azt, ami az ötvenes-hatvanas években az iskolákban folyt.  Az állandó indoktrinálást, a hazug kommunista eszme hirdetését, az álságos világot, amelyben élni kényszerültünk. 1956 nevezetes tíz napja felejthetetlen felüdülést hozott.

- Az első írásaival mikor vonta magára a közvélemény figyelmét?
Az első regényem 1974-ben, pont negyven éve jelent meg, de sem az, sem a következő kettő-három nem lett igazán népszerű. De az 1980-as évek elején olyan politikai kalandregényeket írtam, melyekhez foghatók akkor nálunk még nem voltak, bár már léteztek Amerikában és Nyugat-Európában. Sokan lelkesedtek akkor. Aztán 1986-ban jött az első „Titkok Könyve” a maga 150 ezres (azóta is rekordom) példányával, és az ellene indított állami hajszával, ami nagyon feldobta az érdeklődést. Kis túlzással szólva akkoriban mindenki erről a könyvről beszélt.

- Volt valami elképzelése, hogy mi szeretett volna lenni gyermekkorában?
- Tizenegy éves koromban író akartam lenni, aztán a középiskolában egy ideig filmrendező, mint említettem az előbb, de aztán visszaálltam az eredeti elképzelés – vágy? – mellé. Huszonöt évesen már irogattam novellákat, cikkeket, de azok még nem jelenhettek meg. Harminc voltam, amikor kiadták az első könyvemet.

- Úgy tudom, a szülei nyomására megpróbálta a tanárképzőt is, ahol viszont elutasították. Miért?

- A felvételim elég jól sikerült, de tudni kell, hogy az „X”-es gyerekek, azaz az értelmiségi szülők gyermekei (az osztálynaplóban tizenkét évig ott volt a nevünk mellett a nagy X, amivel jelezték a tanároknak, hogy nekünk ne sok ötöst adjanak, inkább lefelé nyomják a jegyeinket!) eleve kevesebb pontszámmal indulhattak neki az egyetemi, főiskolai felvételiknek. Nekem éppen annyi pontom hiányzott a sikeres felvételihez, amennyit e rendszer elvett tőlem.

- Élete során volt gépgyári segédmunkás, dolgozott erdészetben, volt balatoni strandon mentőcsónakos, megfordult könyvesboltban eladóként, volt földmérő, dolgozott kórházban  mint boncsegéd és volt a Hunnia filmgyárban statiszta is. Ha visszatekint eddigi munkahelyeire, hol érezte magát a legjobban?

- Igazából egyikben sem. Eleinte csak ösztönösen, mert nem voltam benne biztos, mi akarok lenni. Amint eldőlt, hogy írni fogok, attól kezdve tudatosan figyeltem magam körül a világot, és arra gondoltam: „ezt is megírom egyszer”. Például a mentős élményeim visszaköszöntek nem csak botrányokat keltő riportjaimban, de még évtizedekkel később például a „Cigányok” című, meglehetősen szociográfiai ihletésű könyvemben is.

- Az emberek különböző nyelveket tanulnak meg, mint pl. angol, német, francia, spanyol. Engem még is az érdekelne, hogy ön miért pont eszperantóul tanult meg?
- Nagyon érdekelt a nemzetközi nyelv, egyszerűnek tűnt (az is volt), gyorsan elsajátítottam, annál is inkább, mert hiszen előtte négy évig latint is tanultam. Ez a két nyelv jó alapokat adott a többi nyelv tanulásához is. A szláv nyelvekben is sok a latin eredetű szó, az angol meg félig latin, félig német keverék, és így tovább.

- A lengyelt pedig egy fiatal tanárnő miatt tanulta meg, aki miatt kiköltözött Lengyelországba?
- Pontosabban: aki miatt, és akiért, és akihez költöztem ki Lengyelországba. Ott már az első napokban munkába álltam egy nagy egyetemi könyvtárban, és fél év alatt sikerült megtanulnom a lengyelt úgy, hogy későbbi munkahelyeimen, aki nem tudta a vezetéknevemet, azt sem tudta, hogy külföldi vagyok.

- Szerelmes volt belé?
- Hát persze. Vagy csak azt hittem..? Mindenesetre a házasság alig két évig tartott, utána még négy évet éltem albérletekben. Az egyetlen lányom, Kinga ott született 1867-ben és a toruni Kopernikus Egyetem könyvtárában dolgoztam, amellett idegenvezető voltam magyar és eszperantó nyelven, előadásokat tartottam Magyarországról és a varsói magyar nagykövetségen, no meg kint a „terepen”, kormányvadászatokon és másutt tolmácskodtam a lengyel és magyar „nagy elvtársak” között. A lányom az anyjával maradt, ma is Lengyelországban él. Neki is van egy lánya, aki ma már 21 éves másodéves egyetemista, nagyon jó a kapcsolatom mindkettejükkel.

- Hogyan lett ön diplomáciai tolmács vagy vizsgázott többnyelvű idegenvezető?

- Egyszerűen. Tanultam és vizsgáztam. Nem volt ebben semmi furcsa. Miután 1972-ben hazajöttem Lengyelországból, itthon is letettem a felsőfokú államvizsgákat a már akkor is híres „Rigó utcában”. No persze idegenvezetői vizsgákat is kellett tennem, ami nagyon sokoldalú tudást követelt meg. Vezettem magyar csoportokat egész Lengyelországban és lengyel csoportokat egész Magyarországon.

- Több nyelven ért: lengyel, eszperantó, angol, német, francia, spanyol, olasz, orosz, szlovák és ukrán. Jelentek is meg ezeken a nyelveken könyvei?
- Igen is, nem is. Lengyelül magam is írtam novellákat, könyvet nem. Azokat mások fordították. Több könyvem jelent meg oroszul és más nyelveken. Eszperantó nyelven is rekorder vagyok, novellám szerepeltek angol, olasz, spanyol gyűjteményes kötetekben. De jelent meg könyvem perzsa, litván vagy éppen örmény nyelven is.

- Mikor került kapcsolatba a sajtóval és a könyvkiadással, mikor jelent meg az első Nemere könyv?
- 1974-ben jött ki az első regény, de korábban itt-ott megjelent pár novella. Aztán 1975-től kezdve mind több cikkemet közölték még irodalmi hetilapok is.


- Az első házassága után itt élt Párkány szomszédságában, Esztergomban. Gondolom, gyakran átjárt Szlovákiába, milyennek ismerte meg az országot?

- Amíg nem volt híd, nem volt könnyű átjönni, mire lett híd, én már nem laktam Esztergomban. De sokat jártam Lengyelországba, és akkor kocsival átkompoztunk, majd hajrá tovább. Életemben az első idegen ország, ahová eljutottam húszévesen, az is (cseh)Szlovákia volt. Szlovákia nagyon szép ország, és ezt nem azért mondom, mert ezt az interjút az ottaniak olvassák majd. Mindig is mondtam, hogy sokkal több szép tája van, mint sok más környező országnak. És ne felejtsék el: talán én voltam és vagyok mindmáig az egyetlen magyar szerző, aki elismerte, hogy a szlovák államiságot a magyarok bejövetele akadályozta meg, és el is ítélem a magyar urakat a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején, mert elvakult nacionalizmusukkal ők okozták Trianont, nem pedig a nemzetiségek voltak a hibásak. És mindezt több könyvemben meg is írtam, fejemre vonva itt sokak haragját.

- Korábban évente csak egy-egy könyve jelent meg…
- Vagy éppen egy sem, mert olyan is megesett, utoljára 1981-ben. Azóta nem. De ez csak statisztikai kérdés. Én mindig sokat dolgoztam és dolgozom. A könyveim közül jó néhány évekig, volt, amelyik tízegynéhány évig várt megjelenésre, ilyen vagy olyan okból. Volt olyan év, hogy húszvalahány – igaz, főleg kisebb terjedelmű – könyvem jelent meg. Ma már kevesebb, de ezek mind vastag művek, sok ismeretanyag van bennük, amelyekhez komoly forrásokból kell meríteni. No és volt egy gazdasági válság, amely Magyarországon ma is tart, visszaestek a példányszámok, szerencsére ez engem kevésbé érintett, mint más szerzőket. Az olvasóim kitartottak mellettem, és én tudatosan dolgozom az olcsó könyvek piacára is. Ami nekem sokkal kevesebb jövedelmet ad, viszont minden könyvem eljut sok-sok emberhez. Évente ma is több százezer Nemere-könyvet adnak el.

- A Guiness Rekordok Könyvébe való az 1989-es év 28 könyvvel, ez fenomenális teljesítmény. 1990-ben 33 könyve jelent meg, a következő években sem adta alább 15-20 könyvnél. Honnan tud meríteni ennyi sokszínű témából, hol gyűjt a könyveihez anyagot?
- Az anyagot a világ adja. Egyetlen napon annyi minden történik, amennyit meg sem tudok írni a hátralévő életemben. Tudomány, technika, társadalom, eszmeáramlatok, események – alig győzök válogatni.  Ami a Guinesst illeti: bizonyára senki nem írt többet nálam, de nem ez a fontos igazán. Azért én arra is ügyelek, mit írok, és hogyan...

- Külföldön 14 országban 10 nyelven jelentek meg művei. Amikor megjelenik egy könyve külföldön, kap belőle egy példányt? Minden megjelent könyvéből van egy példánya?

- Igen, legalább egy, mivelhogy egzotikus országokból általában csak egyet küldenek mutatóba. Van, hogy egyet sem, például a tíz éve megjelent vietnami kalózkiadást csak az interneten láttam, és még kérésemre sem küldtek belőle.

-1990-ben kétszer egymás után is megválasztották önt a nemzetközi Pen Eszperantó csoport elnökévé. Elárulná, hogy mint elnöknek milyen feladatot kellett ellátnia?

- Ez a leginkább nemzetközi csoport a Pen-en belül. Vannak ott mindenféle írók, sok hazájából száműzött vagy elmenekült írónak is van csoportja, no és persze a nagy nemzeti csoportok. Az elnök fogja össze a maga csoportját, vezeti az üléseket, képviseli őket nemzetközi rendezvényeken, nem is mindig csak olyanokon, amiket maga a nemzetközi írószövetség tart. No és minden évben megkérdezi tőle a svéd Nobel-bizottság, kit javasol a következő évi irodalmi Nobel-díjra. Én mindig kis népek szerzőit javasoltam – nem is jött be soha, akit én javasoltam, nem lett Nobel-díjas…

- Számomra egy dolog a mai napig nem világos: hogy önt mint írót a magyar írók szövetsége miért nem vette fel? Nyolcszor utasították el a kérelmét.


- Ezt tőlük kéne megkérdezni, de persze egyszerűen „nem emlékeznének” rá, hogy ilyesmi megtörténhetett. Mindenesetre utoljára a 18. könyvem megjelenésekor jelentkeztem, és bármennyire demagógia is, amit most mondok: annak, aki az elutasításomat aláírta, miszerint „eddigi tevékenységem a tagságot nem indokolja”, bizony már négy könyve is megjelent addigra…

- Azért volt kénytelen állnevek mögé bújni (hol férfi, hol női állnevek mögé), mert a könyvpiac nem bírna el ennyi Nemere könyvet?
- Ez a legfőbb ok. Hogy mi lesz a következő álnév, a kiadóval közösen döntjük el. Mostanában azonban már kezdek visszavonulni ezektől, de persze a Melissa Moretti annyira jól bevezetett név, hogy az meg fog maradni. Megesik az is, hogy egy könyvem, általában kis terjedelmű ismeretterjesztő mű, régebben név nélkül jelent meg, de mára ennek is vége.

- Műveinek egy része regény, de inkább monográfia, amely történelmi témákkal foglalkozik az ókortól a napjainkig, de előszeretettel merít a nagy diktátorok, az elnyomó rezsimek, a politikai merényletek, a történelem főleg rég- és közelmúlt még felderíthetetlen eseményeiből, a titkosszolgálatok és kémek viselt dolgairól. Ilyen könyvekhez hol tud az író kellő anyagot beszerezni?
- Meg fog lepődni: jobbára a saját dolgozószobámban. Nekem van az egyik legnagyobb magyar forrásgyűjteményem, ha kémekről, terroristákról, titkosszolgálatokról van szó. Húsz éve gyűjtöm ezt az irodalmat. No de olykor akadnak mások is, akik nekem „énekelnek” egy kicsit, főleg nyugdíjazott munkatársak, volt kommandósok, idegenlégiósok, stb.

- Elképzelhető esetleg egy olyan könyv, amely a szlovák politikáról és dolgairól rántja le majd a leplet, mint pl. a Dubcek-féle autóbaleset, Rudolf Schuster fiának elrablása, a szlovák titkosszolgálat vagy Václav Havel, akinek élete különösen érdekes?
- Semmit sem zárok ki.

- Önt mégis sokan inkább sci-fi íróként emlegetik,aki ebben a témában több könyvet is irt, a különféle parajelenségekről, UFO-król. Ön az az író, aki kimerészkedik a világűrbe, a jövőbe mint egy látnok, aki mintha jóslásaival előre látná a jövőt?
- Ezzel már itthon is „,meggyanúsítottak”, de nem vállalom. Ha előre látnám a jövőt, tehetnék is valamit érte vagy ellene. Nincs ilyen képességem. Nem jósolok, csak kombinálok: ami ma van, az a jövő magja, tehát azon gondolkodom, mi lehet a mából tíz, húsz vagy száz év múlva. Mint minden igazi író, egy jobb világról álmodom, és hiszem, hogy eljön egyszer.

- Egyre lennék kíváncsi, hogy fér meg egy családban két dudás. Úgy tudom, hogy a felesége újságíró, aki egyben gasztronómiai szakíró, sok híres emberrel készített már interjút, de népszerű szakácskönyvek szerzője is. Megszokták otthon beszélni egymás között, hogy kivel készített interjút, és elárulná-e kik voltak a legismertebb nevek, akivel sikerült neki interjút készítenie?
- Ez már jobbára a múlt, a feleségem évek óta nem készít interjúkat, sőt, már szakácskönyvet sem ír, csak főz. Új ételeket talál ki, amelyeket én nagy kedvvel fogyasztok, ez sajnos látszik bővülő körméretemen is… De Ilona a könyveim első olvasója, sőt ő készíti az első korrektúrát is, és persze olykor beszélgetünk arról, melyik regényhős sorsa miért így vagy úgy alakul. Ha a munkájával kapcsolatos kérdéseire szeretne választ kapni, kérdezze őt!

- Az évek során sokfelé utazott a nagyvilágban, gondolom sok ismert és híres emberrel is találkozott. Ha egy kicsit lehetek indiszkrét, elárulná,hogy merrefelé, és kikkel?
- Ha utazom a világban, azt a saját örömömre teszem. Hivatalos utakon is jártam, persze, találkoztam híres emberekkel, egyszer válthattam pár szót Aldrinnal, aki másodikként lépett a Holdra 1969-ben, és később az emlékirataiban megírta, hogy UFO-k várták ott őket. De leginkább szakmabeliekkel futottam össze, akik korántsem voltak olyan érdekesek, mint a hírük. Ha utazom, általában turista vagyok, és az is szeretnék maradni.

- Úgy tudom, tanyán él, egy kis erdőben. Szeret sétálni és eltöprengeni a világ dolgain, gyakran a kutyái kísérik önt el. Szereti az állatokat és a természetet? Mit ad önnek ez az erdő, a tanya és a kutyák, megnyugvást, feltöltődést vagy kikapcsolódást?
- Kérdésben a felelet. Pontosan elmondta, amit én is mondhattam volna. Erdőben lakni felemelő, csodálatos érzés, pláne ha tudom, hogy annak nagyobb részét mi magunk ültettük, telepítettük, és hogy ott minden egyes fa a miénk. Még ma is felfoghatatlan érzés. Tizennégy év alatt sem tudtam megszokni, nem is mondom soha senkinek, hogy „az erdőmben sétálok”, csak úgy, hogy „erdőben sétálok”. A birtokos esetnek, a magántulajdonnak nincs itt semmi jelentősége. Persze, hogy feltölt, kikapcsol, de ezt már így külön nem is érzem. Annyira természetes lett az, hogy itt járkálhatok.

- Tavaly találkozott a whiskey-is rablóval itt Párkányban. Milyen embernek ismerte meg őt, és tartják-e a kapcsolatot?
- Sokakat talán meglep, de nekem nincsenek előítéleteim. A „viszkis rabló”, ahogyan őt annakidején nevezték, népszerű figura volt. Leülte, amit kellett, kitanult egy szakmát, keramikus lett, és ma a vásárokat, fesztiválokat járja itthon és a környező országokban. Becsülöm őt azért, mert sok mindenen átment, és végül ismét jó útra tért, amit sok más emberről egyáltalán nem lehet elmondani. Szinte minden fesztiválon találkozunk – az utóbbi pár hónapban háromszor is, ebből egyszer éppen Párkányban – még az egyik Facebook-oldalamon is megjelentünk ketten együtt. A rajongók sem háborodtak fel ezen.

- Újságot szeret olvasni, cseh vagy szlovák újságokat is?
- Ha odakint vagyok, akkor persze belenézek. Tavalyelőtt hosszabb időt töltöttem Csehországban egy kisvárosban, néztem a lapokat, nagyjából értettem, miről írnak. Nemrégen Dunaszerdahelyen laktam pár napig, a szlovák sajtóból tudtam meg a skóciai elszakadási kísérlet eredményét. Párkányban olyan szoros volt a program, hogy el sem tudtam szakadni a könyvárusoktól, akikkel jöttem, reggeltől estig dedikálnom kellett, persze ezt nem panaszként mondom, csak hogy nem jutott időm újságot olvasni.

- Mit üzen az olvasóknak?
- Azt, hogy legyenek azok, aminek Ön az imént nevezte őket: olvasók. Az olvasó ember magasan fölötte áll a nem-olvasóknak. Aki olvas, világlátást, kultúrát szív magába, és sokkal többre viheti, mint azok, akik kerülik a betűt. Igazi értékes ember csak a nyitott ember lehet.

Köszönöm a beszélgetést,üdvözlettel Telek Lajos
A fotók Nemere István fotó albumából vallók.
A riport szponzora:

Predaj a servis bicyklov - Mihálko, Hasičská 3, 943 01 Štúrovo
Otváracie hodiny: Pondelok až Piatok 09:00 - 16:00, Sobota09:00 - 11:00
+421 907 980 547, mihalko@mihalko.eu
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK