Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2015-07-05   1,777
Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnázium negyedikesei 2015. április 30-án önkéntesképző tréningen vehettek részt. A budapesti De juRe Alapítvány fogyatékosságügyben érintett munkatársai – jogász, építész, újságíró – játékos gyakorlatok, interaktív bemutatókat tartottak. Mondandójukat a látás-, hallás, ill. mozgássérültek világából való személyes élményeik és tapasztalataik, valamint fényképeik, filmjeik tették hitelessé. Az önkéntesekkel szembeni elvárásokról, a gyakori hibákról és a segítségnyújtásra vonatkozó tanácsokról szólt Nagy Bendegúz, Nyusti Szilvia és Dubniczki Csilla előadása. A minden résztvevőt megmozgató, játékos tréninget Szirányi Mariann és Takács Nándor vezette.  


Remélhetőleg az érettségi előtt álló fiatalokat megérintették a látottak-hallottak, és ha olyan helyzetbe kerülnek, tudni fogják, hogyan kell jól segíteni. A képzés végén valamennyien tanúsítványt vehettek át. Az önkéntesképző tréning a Carissimi Nonprofit Alap szervezésében és az OTP Banka Slovensko támogatásával valósult meg. A következő kérdést a De juRe Alapítvány honlapján olvastam: Vajon ha kerekesszékbe kerül,az ember hogyan tudja elfogadni helyzetét és mennyire tudja folytatni korábbi életét? Nagy Bendegúz Lórándról köztudott, hogy amit a fejébe vesz, azt maradéktalanul végre is hajtja. Nem számít, hogy mennyire lehetetlen számára a küldetés, mennyi nehézséggel kell szembenéznie céljai elérése érdekében. A fiatalember szótárából hiányzik a "lehetetlen" szó. Kerekesszékkel eljutott már a világ különböző pontjaira a svédországi Jéghoteltől a világ legszárazabb helyeként emlegetett Atacama-sivatagig.
Mivel nem régiben Érsekújvárot járt a  budapesti De juRe Alapítvány keretén belül szeretném bemutatni őt olvasóinknak.

- Meséljél egy kicsit magadról: jól tudom, hogy az erdélyi Darváról kerültél Magyarországra?
- Erdélyben nevelkedtem. Erdőszentgyörgyön születtem, a családommal négyévesen kerültem Dévára, ott jártam iskolába tizenhét éves koromig. Mivel évente legalább három hónapot a nagyszülőknél töltöttem a bátyáimmal, falun városinak, városon pedig sokszor falusinak néztek, annak éreztem magam. Sokat sportoltam, bokszoltam, bicikliztem, futottam. Az érettségi után 1992-ben felvételt nyertem a BME Építészmérnöki szakára. 1992 novemberében sportbaleset következtében megsérült a gerincem, kerekesszékbe kerültem. Az egyetemet 1994-ben kezdtem újra, rengeteg nehézségem támad abból, hogy az egyetem, csakúgy, mint az ország, nem akadálymentes. 1998-ban svéd ösztöndíjjal Borlangeben Rehabilitációs mérnöki oklevelet szerzett. Hazatértem után belevetettem magam a civil életbe, megpróbáltam összefogva hasonlóan gondolkodó emberekkel elösegíteni az ország akadálymentesítését. Közben a sport is újra fontossá vált számomra, ezúttal, mint kerekes-székes maratoni futó kezdtem tréningezni. 1998-ban és 1999-ben megnyertem a rangos Stockholm maratont. 1999 és 2000 nyarán San Franciscóban dolgoztam a Városházán, mint akadálymentessítésben jártas nemzetközi gyakornok. Tíz évi sportolás, munka, utazás és néha tanulás után 2005-ben építészdiplomát szereztem a Műegyetemen, 2006-ban rehabilitációs szakmérnöki diplomát a BME építészmérnöki karán.

- Hegymászás közben súlyos balesetet szenvedtél és deréktól lefelé megbénultál. Hogy tudtad ezt a helyzetet elfogadni és feldolgozni?

- Egy ilyen traumát nem lehet feldolgozni, de el kell fogadni az új, megváltozott életkörülményeket. Most ebből a helyzetből kell a maximumot kihozni. Soha nem felejtem el, amikor először megláttam magam a kórház folyosóján kerekesszékben ülve, pizsamában, pipaszár, csont és bőr lábszárakkal, megrémültem, undorodtam magamtól, és azt hittem, hogy mások is ezt fogják tenni.
Megfeledkeztem arról, hogy akik nem láttak korábban, nem hasonlítanak, ők a jelen állapotot látják, és lelki adottságaiktól függően fogadnak vagy utasítanak el. Néhány évig álmomban még jártam, sziklát másztam, utána jöttek az olyan álmok, hogy kerekesszékben láttam magam, de ha akadály jött, kiugrottam, majd a lépcső vagy egyéb leküzdése után mint aki jól végezte dolgát visszahuppantam a székbe.
Ma, 22 évvel a baleset után teljesen elfelejtettem, hogy valaha jártam, fára másztam, ma ez az állapot természetes nekem. Ebből általában akkor zökkenek ki, ha némely embertársam és a környezet durván emlékeztet, hogy ki is vagyok, mit vesztettem el, szerintük mennyit érek a szánalmas sajnálat torz tükrében.
22 év után mind a mai napig szokom a kerekesszéket, mert ezzel a helyzettel mást nem lehet tenni. El nem lehet fogadni, fel nem lehet adni, szokni kell.
Mivel a baleset óta nem tudok járni, még felállni sem, a szék óriási áldás. A kerekesszék teszi lehetővé, hogy újra emberként éljek. Afrikai országokban és Afganisztánban járva döbben rá igazán az ember: kerekesszék nélkül a földön csúsznánk-másznánk, mint az ottani sérültek egy része.
A kerekesszék nem egy ülőalkalmatosság, hanem mechanikus testrész. Ezt el kell hinni, el kell fogadni. Természetesen ez nem mindenki számára nyilvánvaló.
Például Afrikában, és másutt is, előfordul, hogy külön jegyet akartak fizettetni érte a buszon. Bár, ha jobban belegondolok, ők értették meg igazán a kerekesszék fontosságát. Emberszámba vették. Soha nem a kerekesszékkel van a probléma, hanem a fejekben.
Habitust tekintve hatalmas a különbség a született és baleseti sérült emberek között. Akik balesetet szenvedtek, sokkal hamarabb elfogadják az új, megváltozott körülményeket.
A frissen sérült felnőtt embereket, akiknek előtte már beállt az úgynevezett ép életül erős vágy hajtja, hogy minél inkább a korábbi életükhöz hasonlóan éljenek, bennük több a bizonyítási vágy. Ugyanakkor van ellenpélda is. Jártam az egyik kerekesszékem svéd gyártójánál. Végtagok nélkül született: csak egy keskeny törzs és egy nagy fej. Se váll, se csípő. De nem akármilyen a fej. Polgárpukkasztásból nyáron ujjatlan pólót hord. A saját ötletei nyomán kifejlesztett segédeszközökből gazdagodott meg. Saját maga autót, helikoptert és repülőt vezet. Hang-, fej- és szemvezérléssel. Az autójában ültem is, a gázt és a féket a szájába vett szívó-nyomó csővel kezelte. Ő az egyik példaképem.
Csak akarni kell, mert bármiféle hiány fejlett technológiával áthidalható. S ha ugyanolyan életet nem is élhetünk, mint az épek, viszont olyan képességekre lehet szert tenni, amilyenekkel nem minden ép ember rendelkezik.
Én például képes lettem szinte a végtelenségig, ájulásig tűrni a fájdalmat, s ha úgy alakult, napokon át nem enni vagy inni, buszokon ülni akár napokon át. Barátaim szerint ez nem a székkel van összefüggésben.

- Egyszer egy előadáson Erőss Zsolt hegymászó mondta, hogy a hegyre nem szabad haragudni bármi történjen is odafent, mivel a végső döntést, hogy felmegyünk mi magunk hozzuk meg. Szerinted miért választják olyan sokan ezt a veszélyes sportot?
- Reinhold Messner, az egyik legnagyobb hegymászó azt mondta: "Mert a hegy ott van". Nem kell ennél hosszabb, vagy  cifrább magyarázat. A hegy és sziklamászás szenvedély. Azt az embert, aki szereti, semmivel sem lehet visszatartani, aki pedig nem, azt hatökörrel sem lehet a közelébe cipelni. Ha valamin változtathatnék, hát ma kötéllel, biztosítással másznék.
A hegyeket ma is imádom. A hegyeket mindenki szereti, de van aki közelebbről is szemügyre veszi őket. Manapság terepjáróval, lóval, öszvérrel, síléccel hódolok régi-új szenvedélyemnek. Semmivel sem imádom kevésbé a hegyeket, legfeljebb manapság kényszerűségből tisztes távolságot tartok.

- Amikor kerekesszékbe kerültél mennyiben változott meg az életfilozófiád és látásmódod, illetve a környezeted viszonya Hozzád?
- Nehéz elhinni, de a korábbi barátaim, ismerőseim lemorzsolódtak, nagy többségük nem tudott mit kezdeni velem, sokuknak annyi vér nem volt a pucájában, vagy a megfelelő helyen, hogy ha az utcán szembe találkoztunk megálljon egy pillanatra és üdvözöljön. Ezek az esetek nagyon megviseltek, letörték az önbizalmamat, nem bátorítottak, hogy új emberekkel ismerkedjek.
Bánt, hogy testvéreim és barátaim jelentős része számomra megközelíthetetlen helyeken lakik. Mai ésszel, ha egy számomra fontos ember székben ülne, biztosan akadálymentesen megközelíthető helyen laknék. Itt elsősorban azokra gondolok, akik nemrégen költöztek el, vettek lakást, vagy építkeztek. Kedvemet ez sem szegi, legfeljebb nem látogatom meg őket.
Székben ülve ez ember akaratlanul is fokozott figyelemnek van kitéve, nehezebb elvegyülni, láthatatlanná válni a tömegben. A szembe jövő idegen emberek háromféleképpen viselkednek. Vagy zavarba jönnek láttomra, hirtelen elfordítják a fejüket, előkapnak valamit, vagy megállnak és elfordulnak, majd amikor elhaladtam mellettük és visszanézek, biztosan bámulnak. Ezek az emberek, sajnos még ma is sokan vannak, nem veszik észre az embert a székben, tekintetüket soha nem emelik az arcomra, soha nem lesz tudomásuk arról, hogy a hajam és szakállam közt egy szemtelenül vigyorgó szempár ül.
Mások teljesen normálisan viszonyulnak hozzám, látszik rajtuk, hogy tudomásul vették, hogy más vagyok, mint ők, de ezt elfogadják, ha rájuk nézek nem érzik magukat kínosan. Míg mások rögtön segíteni akarnak, kérdezés és beleérzés nélkül. Így törtem be a fejem az áruházban, mert valaki nekitolt a pultnak, így szóródnak szét dolgaim és magam is az úttesten, mert valaki jóindulatú erőszakkal át akar tolni az úton, így nyomnak aprópénzt markomba jótét lelkek, ha valamelyik sarkon éppen várok valakit, és a sor végtelen.
Az emberek szinte mindenhol segítőkészek, jóindulatúak, de nem tudják, hogy hogyan is kell segíteni, és hogy nem kell mindenáron segíteni. Hagyni kell engem boldogulni, hisz végtére is felnőtt ember vagyok. Kis hazánk még mindig gyerekcipőben jár e téren. Például múlt héten Göncön a katolikus templomban a bérmálás alatt kétszer is alaposan megaláztak volna, ha a hasonló események évek óta nem peregnének le nyomtalanul rólam.
A padsorok közt álltam, mikor egy, a városházán dolgozó köztisztviselő nő odajött hozzám, és a mellettem álló embernek azt, mondta, hogy odébb kellene tolni a tolókocsit, mert útban lesz. Visszafordulva, gúnyosan és elég hangosan kérdeztem vissza, bár a nő nem hozzám beszélt, hogy ugyan rám gondol-e, vagy csak a tolókocsira, ami egyébként is kerekesszék. A nő szóra sem méltatva lépett tovább. Majd amikor jó katolikus szokás szerint a perselyt körbehordozták és mindenki orra alá dugták, a ministráns amint meglátott engem, egy jó nagyot lépett és engem egyszerűen kihagyott, úgy, hogy rám sem nézett. Nem esett jól. Természetesen a templom lépcsőin is zsákként cipeltek fel.

- A Budapesti Müszaki Egyetemen épitészmérnökként végeztél, majd Svédországban rehabilációs mérnöki diplomát szereztél. Mit kell tudni egy rehabilációs mérnöknek, milyen feladatai vannak?
- A rehabilitációs mérnök a kórház kapuján kívüli nem orvosi vonatkozású feltételek megteremtésében segédkezik a sérült embereknek. Például akadálymentes épített környezet, akadálymentes sporteszközök és mindennapi használati tárgyak. Az akadálymentességet komplex módon kezeljük, az összes sérültségi csoport igényeinek igyekszünk megfelelni. Ennek megfelelően jómagam is tervezek, kivitelezek, felügyelek, tanítok, monitorozok...
Folyamatosan tologatjuk, halogatjuk az akadálymentesítés határidejét, kategóriákat és részhatáridőket hozunk tető alá, míg szűkebben véve a lakosság tíz százalékának, bővebben merítve száz százalékának elementáris lételeme lenne az akadálymentes épített környezet. Az első, 2005 év végi kötelező akadálymentesítési határidőt a kilencvenes évek végén úgy reagálták le a döntési helyzetben lévő személyek, hogy messze van még 2005, dőljünk hátra is pihenjünk, majd 2005-ben hisztérikusan semmit sem tettünk, mert akkor már késő lett volna. Ez a véleményem a kitűzött határidővel és kategóriákkal kapcsolatban, gyaníthatóan ezúttal sem lesz másképpen, 2010 után is maradunk mi, sérült emberek másodrangú állampolgárok, akik az akadályozott környezet és épületek miatt nem élhetnek teljes, önrendelkező életet. 2015-ben már határidő sincs, a kormány két éve eltörölte
Az elmúlt húsz évben hosszú utat jártunk be és jelöltünk ki az akadálymentességért folytatott küzdelemben, le is lassultunk, sok az új és régi kátyú, még több a korlátozó tábla, de kevés a szankció, egyszóval: jó úton de lassan, szó szerint döcögősen, tapogatózva haladunk.
Szabadúszó épitészmérnökként dolgozol és igyekszel teljes életet élni, emellett járod a világot, gyüjtöd a tapasztalotokat és fotózol...
Igen, mert a kerekesszék nekem nem akadály, csak nyűg a nyakamon. A családom, az emberek és az a néhány barátom, aki korábbról megmaradt pont így szeret vagy éppenséggel gyűlöl ahogy vagyok. Ők tudják, hogy a kerekesszék miatt nem lettem jobb vagy rosszabb ember, ugyanaz a nyughatatlan, flúgos, abnormális ember maradtam, aki voltam.

- Meglátásod szerint az európiai országokban hogyan állnak a rehabilációs folyamatok?

Attól függ, hol vagyunk. A gazdaságilag fejlett nyugati világban természetes az akadálymentesség, természetes a sérült ember látvány az utcán és az életben, ott nem érnek hasonló kellemetlen hatások. Kiemelkedő jó példa a skandináv nagy-régió. Ahogy haladunk dél és kelet felé, a helyzet akadálymentesség és önrendelkező élet szempotjából lineárisan romlik.
A fejlődő országokban, mint hazánk és keleti szomszádaink elég rossz a helyzet, rengeteget kell fejlődnünk.
Kertekesszékes világutazóként mennyire fogadtak el Téged külföldön?
Közel-Keleten, Iránban, Afganisztánban, Kurdisztánban nincs akadálymentesség, de van mindenkire, gyermekekre, idősekre, épekre és sérültekre kiterjedő szeretet és gondoskodás. Ezekben az országokban nem hagyják cserben az embert, azért mert kerekesszékben ül.
Közép és Dél-Amerikában vegyes a helyzet, sok helyen az indiánok bántottak, mert babonából félnek tőlünk. A művelt katolikus emberek mindenhol szerettek, értékelték, hogy vettem a fáradságot és oda utaztam a világ végére, hogy törtem a spanyolt. Nem hagytak meghalni az esőerdőkben, a dzsungelben és a vulkánokon sem Panamában, sem Kolumbiában, sem Bolíviában. Latin-Amerikában még létezik tömegesen jelentkező ős-keresztényi katolikus életszemlélet és felfogás, mindazzal a jó dolgokkal amivel jár, de ezek közül is csak ott tapasztaltam a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat tanítás megtestesülését. Szeresd a másik embert érdek nélkül, csak azért mert érdekesnek találod. Sokat kaptam és tanultam az ottani emberektől, Mexikótól le Chiléig. Többen eljöttek és meglátogattak Magyarországon, mert érdekli őket az életem, hogy honnan jöttem, ki vagyok. Ott a kerekesszék, mankó, műláb, üvegszem, félkar nem számít.

- Milyennek ismerted meg ezen országok népeinek kulturáját, életszemléletét? Mi az, amit mi, európai emberek tanulhatnánk tőlük?
- Olvastam egy könyvet, „Sirin Gol története, avagy Afganisztánba csak sírni jár az Isten”. Elovasása után nem volt többé kétséges, hogy látnom kell ezt az országot. Legjobb barátommal indultam el Iránba, ő ugyan nem akart átruccanni Afganisztánba, de végül is a határ környékén, Mashadban meggondolta magát.
Afganisztán egy döbbenetes ország, ennek megfelelően kellőképpen meg is döbbentunk mindenen, nemigen hűlt ki a fényképezőgépem elsütőbillentyűje. Rettenetes, bedugult forgalom, zaj, hatalmas por és szemét, megviselt, öreg emberek, nyomor és így tovább. De már az első napon, az első órákban éreztük, hogy ez az ország valahogy másképpen nyomorult, mint mondjuk a bányászok a Zsil völgyében, ebben a nyomorban volt valami megkapó, valami varázslatos. Ezek az emberek egyszerre koszosak és patyolattiszták, egyszerre elesettek és büszkék, egyszerre élők és halottak, és talán ezzel mindent elmondtam. Az európai civilizáció, amelyet nyomokban már Iránban is fellelni, itt átadta a helyet egy sokkal ősibb, napjainkban ugyan modern vonásokkal is megszabdalt de alapvetően ősi, archaikus életformának, amit úgy hívnak, hogy Afganisztán. Ez az ország maga egy fogalom, nem az országot kell magyarázni és értelmezni, maga az ország a definíció, az ország értelmezi önmagát, csak oda kell figyelni. Hetekig úgy jártunk-keltünk az országban, mint a némák és siketek, mert a látásunkon és a gesztikuláláson kívül nem sok információra hagyatkozhattunk. Utazni csak nagy türelemmel és acélidegekkel lehet.
Sok helyen """ROSSSZZZZZ""" az út. Hol a víz vitte el, hol felrobbantották, hol a föld nyelte el, hol szakadékban végződik vagy kezdődik, és csak úgy mellesleg végig alá van aknázna az út mindkét oldala, de ez már csak tényleg a hab a tortán. Ott nem lehet csak úgy félrehúzni és gyorsan elintézni sürgető dolgainkat.
Előfordul, hogy a tálibok vagy sima útszéli rablóbandák az autókat az aknára kényszerítik, majd kirabolják a maradványokat. Sokkal okosabb lenne, szerintem az élő embereket kirabolni, majd futni hagyni, hogy legközelebb is legyen kit kirabolni. De hát a tálibok sértődött emberek, másképpen gondolkodnak mint mi. Ha lehet tényleg el kell kerülni a déli vidéket, Kandahár, Zabul tartományokat.
Bolíviába hosszas tervezés során jutottam el, ami úgy történt, hogy beszereztem az iráni és pakisztáni vízumokat és egy repülőjegyet Bakuba, Azerbajdzsán fővárosába. Onnan szerettem volna Örményországon és Hegyi Karabahon keresztül elindulni egy kis keleti kalandozásra. Sajnos közben történt az a rettenetes földrengés Kashmirban, ráadásul törölték a bakui járatomat. Megmérgelődtem, ráböktem a térképen egy pontra és elrepültem Mexikóvárosba. Onnan hátizsákkal a hátamon, egyedül bejártam Mexikó, Guatemala, Honduras, Nicaragua, Costa Rica, Panama, Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia, Chile, Argentína néhány érdekes részét. Így kerültem Bolíviába.

- Gondolom, az útjaid során nagyon sok érdekesség történt Veled. Elmesélnél nekünk ezekből valamit?
Évekig mesélhetnék. Itt olvashattok némely útamról, illetve a Pannon Presztízs magazinnak évek óta havonta írok a "Bendegúzzal a világ körül" rovatba, de megosztok egy igen érdekes történetet, amit két éve Etiópiában éltem át.
Éjjel kitartóan dörömböl a bádogtetőn az eső. Reggel várunk, hogy szikkadjon az út. Dél körül indulunk el Koka, Tulgit és Kibbish felé. Tum és Koka között a szurmák földjén már a sokadik folyó túlpartján ássák a fiúk az Isuzu teherkocsit. Híd, gázló nincs. Állandóan medret kell kotorni, utat kell építeni.
A folyón fürgén, mint egy gazella, egy majdnem meztelen suhanc kel át. Kíváncsisága erősebb a félelemnél, mert míg a fiúk a medret igazgatják idejön az ablakomhoz. Zsilettet, borotvát akar tőlem. Mutatom a hosszú raszta hajam, a centis szakállam. Sajnálom, nincs nekem olyan. ’Zsilett, zsilett!’
Valamit tart a kezében. Egy házilag gyártott kést kukoricacsutka nyéllel és valami formás követ. Egy darabig forgatom a kezemben ezt a nehéz, szépen csiszolt követ, mire belém szúr, hogy szentséges Atyaúristen, egy kőbaltát tartok a kezemben. Így találkozom életemben először a kőbaltás emberrel. Gyermekkel.
És akkor megpillantom. Az első szurma harcost. Összes öltözéke a vállán hanyagul általvetett Kalasnyikov. Ő is észrevette a kocsi ablakában bambán könyöklő ’farandzsit’, fehér idegent. Mozdulatlanul néz. A sofőr int, hogy rejtsem el a kamerát. Ráterítem a bőrdzsekit. A szurma egyre közelebb jön. Apolló-testére szürke geometrikus minták vannak pingálva. Láttán kiráz a hideg. Borsózik a hátam. A sofőr int, hogy nyugi van, csak a kamerát ne vegyem elő, mert akkor mindketten meghalhatunk. A szurma az ablakhoz lép, benéz a fülkébe.
A géppityut laza mozdulattal lógatja maga mellett, néha nekikoccolja az ajtónak. Az ablak peremén könyökölök, mozdulni sem tudok, nem is akarok. Odalép hozzám. Arca tenyérnyire az enyémtől. Vérben forgó sárgás-vörös szeme közepén az írisze feketén, tompán bámul rám. Ázott kutyaszaga van. A szája cefreszagot ont magából. Farkasszemet nézünk. Megbabonázott, állom a tekintetét. A mélyen lógó tágított fülcimpájában két, illetve három bőrdísz fityeg. Rádöbbenek, hogy minket nem a teherkocsi ajtaja, hanem több ezer év választ el. Ősemberrel állok szemben. Alkoholista gépfegyveres ősemberrel. A lehető legveszélyesebb emberi kombináció.
Néhány pillanat múlva megenyhül az arckifejezése. A szája ugyan nem mozdul, mégis úgy érzem mosolyog belülről. A homlokát az enyémnek nyomja, és egy pillanattal később szürke szellemként tűnik el a bozótban.
Tudom, hogy ezt a pillanatot soha nem feledhetem. A drogos, részeg sofőr, akinek a kezében van az életem, cinkos vigyorral az ábrázatján a fülét majd a lába közét mutogatja és közben úgy tesz, mintha fegyverrel lőne. Kikerekedik a szemem, leesik a tantusz, a sofőr nyerítve röhög rajtam. A szurma fülében az az öt  ’bőrizé’ megölt ellenségek levágott, szárított pénisze. Ugyan mi más lehetne itt a bozótban, a vad szurmák földjén? Szárítva nem nagyobb a kisujjamnál. Öt férfit ölt meg eddig, nagy harcos lehet.
A zsugorított pénisz gondolata ugyan mellbevág, de ha jobban belegondolok, nincs benne semmi különös. Ezen a földön a férfi a teremtés koronája, és mint olyan annak is a legértékesebb része a nemző szerve. Nem állom meg, hogy ne mosolyogjak magamban: itt én több szempont miatt is egészen biztosan a ranglétra legalján állok.
Nem gondolkoztál azon, hogy az útjaid során - például itt, a Felvidéken - készített fotókat kiállítsd, esetleg útikönyvet állíts össze?
A képeket nagyon szívesen kiállítanám a Felvidéken is, idehaza rendszeresen van állandó vagy időszakos kiállításom. Csak meghívás kérdése, amitnagyon szívesen el is fogadnék. Évek óta utazom öt kontinensen, fotózok, írogatok. Könyvem, szakirodalmat leszámítva még nem jelent meg. Pedig nagyon szeretném az emberekkel megosztani magányos útjaim kalandjait és gondolatait. Ez elsősorban kiadó kérdése, éseddig egyetlen kiadó sem vette komolyan a gondolatát annak, hogy kiadja valamelyik képes regényem.
Hallottam, hogy az útjaid során szerzett ismeretségekből, kapcsolatokból többen meglátogattak Magyarországon...
Igen, nagy öröm, ha Argentínából, Kanadából, Oroszországból, Törökországból, az USA-ból és más helyekről eljönnek és meglátogatnak.

- Egy kerekeszékes  férfinak mennyivel nehezebb az ismerkedés?

- Mivel internetes az interjú, hadd válaszoljak két linkkel: http://mipszi.hu/blogs/bendeguz/szerelem-szekben-1, http://mipszi.hu/blogs/bendeguz/szerelem-szekben-2

-Nemrégiben Budapest díjat nyert az Európai Bizottság akadálymentes városokat elismerő Access City elnevezésű versenyén, közlekedés terén pedig különdíjban részesült. Ebből kiindulva az utóbbi időben a tervezők nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a különböző intézmények a sérült emberek számára is hozzáférhetők legyenek?

- Idehaza is el kellene végre dönteni, hogy melyik a fontosabb? A törvény vagy az ember? Azóta, hogy mi emberek ítélkezünk, ez az egyik legnehezebb kérdés. Hogy érnek-e a sérült emberek annyit, hogy miattuk átalakuljanak az évszázados törvények, pedig modern átirata ennek az évezredes kérdésnek.
Budapest nem túl akadálymentes város. De nem is utolsó ebből a szempontból Euróbában, hanem egy jó erősközépmezőnybe tartozik. Aki nem hiszi üljön székbe, fogja be a szemét vagy a fülét és a saját bőrén szerezhet tapasztalatokat.
Ezen a versenyen nyilván a nem túl akadálymentes városok pályázhattak, mert én kapásból sorolhatnék száz északi várost, amelyik mind akadálymentesebb Budapestnél. Hogy Budapest a világ egyik legszebb és legizgalmasabb városa, azt én sem vitatom egy pillanatig sem.

- Épitészmérnöki szemmel Magyarországon a ma épülő épületek mennyire lesznek akadálymentesek?
- Ha elfogadjuk a sérült embert partnernek és első osztályú állampolgárnak, a legnehezebb kérdéseket már fel sem kell feltenni. Hiszem, hogy az épített környezet van az emberért és nem fordítva. A sérült személy is elsősorban ember, akinek alkotmányos jogai vannak, ezért a sérült ember is jogosult az épített környezet akadálytalan használatára. Az állam kötelezettsége, hogy ezt lehetővé tegye.
Akadálymentesség, egyenlő esélyek és önrendelkező élet biztosításának tekintetében az állam Magyarországon folyamatos törvénysértő magatartást tanúsít. Az akadálymentességet biztosító műszaki megoldásokat elrejteni vagy nem elrejteni csak megközelítés kérdése, a lényeg, hogy megvalósuljanak. Az épületeket akadálymentesítő műszaki megoldásokat nem lehet mindig elrejteni. De ezt a gondolatot, megelőzi egy sokkal korábbi. Mi legyen velünk? A sérült embert el kell-e rejteni vagy sem? 25 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig nem egyértelmű a válasz…
Ha nem szándékozunk paraván mögött tartani a sérült embereket, vállalni kell a műszaki megoldások esetleges esztétikai visszásságát. Magyarország az egyenlő esélyek biztosítása szemszögéből a XXI. század küszöbén nem emberközpontú, humanista, hanem bürokrata, jogszabálykövető, tekintélyelvű ország. Nem állunk jól akadálymentesség szempontjából.

- Kerekesszékben sportolsz is, mégpedig kosárlabdázol. Elképzelhető, hogy világversenyen képviseld az országot?
- Világéletemben sportoltam, a versenysport része volt életemnek, az abból merítkező önfegyelem, kitartás, testi és lelki erő pont kapóra jött és ma is jön új, kerekesszékes életemben.
Igényem volt már az első években is a sportra, eleinte a normál, aktív székkel tettem meg hosszabb távokat.
1998 telén Svédroszágban támogatók segítségével vásároltam meg az első maratoni kerekesszéket, ott kezdtem el edzeni, és négy hónap múlva megnyertem a Stockholm maratont, amit 1999-ben megismételtem.

- Nem hiszem, hogy a sport változtatna az ember egyéniségén. Sok jó embert megismertem, sok szép helyre eljutottam, jó volt a maratoni székben elsuhanni az emberek mellett, akik sokszor még azt sem fogták fel, hogy mi a fene is volt az ???
- Természetesen kerekesszékben sportolni nehezebb, több minden szükséges, kényelmetlenebb is, például a maratoni kerekesszéket bizton alkalmazta volna az Torquemada inkvizitor nagymester kínzóeszköznek, de maga a sport döntés kérdése, vagy belevág az ember vagy nem.
Sokkal fontosabbak az edzések. A verseny már csak ünnep. Alkalom a barátokkal, vetélytársakkal való találkozásra. Jó néhány éve kihűlt bennem a versenyláz, sokkal fontosabb az egészség megtartásáért végzett sport.
Manapság a kosárlabda a versenysport az életemben. A DVTK csapat tagjaként épp minap nyertünk második helyet a magyar bajnokságban. Csak a Dióóósgyőőőr!!!

- Esélyegyenlőség bizonyos szempontból, ha természetesnek vesszük a másságot. Ezt a gyereknek már iskolás korban meg kellene tanítani. Te hogyan vélekedsz erről?
- Akadályok vannak az épületekben is, de főleg a fejekben.
Az említettekkel ok-okozati összefüggésben sok közöttünk a zárkózott, sőt az elzártan élő, főként az ex-szocialista keleti blokkban, ahol a korábbi rendszerben rejtegettük a sérült embereket. Hiába fektettük le az új Alaptörvényben, hogy ugyanolyan jogok illetik meg a sérült embereket, mint az épeket, ez a gyakorlatban nem működik.
Ehhez persze nekünk is komolyan kell vennünk magunkat, el kell hinni, hogy képesek vagyunk teljes értékű munkát végezni. Alapvető az önbecsülés: felnőttekként akarjunk élni, ne pedig gyermekként, s legyünk tudatában a képességeinken.
Az elmúlt tizenöt évben sokfelé jártam. Például Németországban meglátogattam egy komoly IT céget, amelynek két Down-szindrómás ember a tulajdonosa. Sokat játszanak és sakkoznak. Pontosan tudatában vannak a szellemi képességeik határának, de azt is tudják, hogy vannak különleges képességeik is.
„Mi nem vagyunk egészen „normálisak”, de vannak jó ötleteink. Ezen a bőrrel kárpitozott ajtón túl pedig sok okos, normális, képzett ember dolgozik nekünk, akiket ezért jól megfizetünk.”
Amig a fejekben lévő akadályokat nem bontjuk le, a külső akadályok is maradnak.

- Ha továbbadhatnád a stafétabotot, ki volna az, akit jobban megismerhetnének az emberek?
- Ajánlom Dubniczki Csillát, a De Jure Alapítvány kurátorát, aki hallássérült emberként rengeteg hasznos és szórakoztató információval tudna bennünket ellátni.
És ha lehetne egyetlen kívánságom, a jó tündérnek feladata lenne megszüntetni a Földön több ezer éve tomboló őrületet, amelynek ismérvei a háborúk, halál, szegénység, testi és mentális nyomor, éhezés, tudatlanság, gátlástalan fogyasztás, egymás primitív és kifinomultabb, a fejlett nyugati civilizációra jellemző módszerekkel való gyors illetve lassú testi és lelki öldöklése.
Igazságot, igazságosabb életet szeretnék a Föld lakóinak, mert mindenki megérdemli.

Szerző: Telek Lajos 
Fotók Nagy Bendegúz Lóránt fotó albumából

 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK