Úvod / Nyitóoldal
   
 
Telek Lajos  2015-07-27   1,555
Egyszer megkérdezték tőlem, mi az alapvető különbség mese és valóság között. Azt válaszoltam, a mesében álltalában a rossz felett győzedelmeskedik a jó, ami a valóságban nem mindig mondható el.
Olykor azonban a valóságban is adódnak könnyekig megható, különleges pillanatok, mint például amikor tanúi lehetünk egy paraolimpikon győzelmének, vagy egy sérült ember történetét és küzdelmét láthatjuk a médiában. Ilyenkor érezzük azt, hogy a sérült emberek is kiemelt figyelmet kapnak és mindig jó érzés olyanokról irni, akik a média figyelmét feléjük irányitották. Horváth Nikoletta története is ilyen.Példaértékü,úgy gondolom ha mozigépész volnék arra törekednék ,hogy az ő történhetéhez hasonló filmeket látthassanak az emberek,olyan minden napi hősökről ,ahogyan Federikusz Sándor mondané ez én mozim és benne Nikki története.Fogadják szeretettel.De mivel nincs mozim igy hát marad atoll és papir mert ahogyan mondani szokták aszó el száll de az irás megmarad.  


- Ha jól tudom, nem születésed óta vagy vak...
- Igen, később vakultam meg, az alapbetegségemnek "hála". Az Erdheim-Chester kór támadta meg a látóidegemet, ezt ma már tudjuk. Akkor azonban nem csak én tapogattam a sötétségben, hanem az orvosok is. Tehetetlenek voltak, én pedig hetek leforgása alatt elvesztettem a látás képességét, s ez, kezeléseket követően csak részben jött vissza, hogy aztán tíz éve végleg elveszítsem.

- Szülővárosod Zalaegerszeg, de gondolom, mást, többet is láttal ebből a világból. Vannak még töredékek, amik néha felvilannak előtted?
- Szombathelyen élek, és igen, emlékszem a városomra. Az utcákra, terekre, ahol persze azóta már minden megváltozott: a burkolat, a boltok, mégis ez könnyebbséget jelent, a közlekedésben. Édesanyám arcának vonalait próbálom nap-nap után felidézni, hogy ne felejtsem el, soha, de sajnos a tíz év alatt rengeteget koptak az emlékeim, és folyamatosan tűnnek el, mozaikok. A színeket is fel tudom idézni, persze az egyszerűbbeket.

- Hogyan viszonyulnak Hozzád az utcán az emberek?
- Az emberek alapvetően jók. Mindannyian. Csak nem rendelkeznek megfelelő tudással, sok esetben. Vagy félnek odalépni hozzám stb. Ettől függetlenül rengeteg segítőkész járókelővel hozott össze a szerencsém.

- Vannak olyanok, akik melleted állnak, ha segitségre van szükséged?
- A barátaim nélkül sehol sem lennék. Pontosabban a családom, és barátaim nélkül. Ők azok, akik életem alapját képezik. Általuk értem el oda, ahol most tartok.

- A betegséged megtanitott arra, hogy értékeld és élvezd az élet minden percét...
- Nincs értelme siránkozni, hiszen akkor sem változna semmi, csak minden pillanat megkeseredne. Hiszek a pozitív gondolatok, érzések erejében. Hiszek abban, hogy a mosoly-küzdés a valódi út.

- Miből meríted az akaraterődet?
- A környezetemből merítkezem, a szeretetből, azokból az emberekből, akik szeretnek. Az életem ajándék, megannyi csodájával. Meghálálni ezt csak úgy tudom, hogyha minden percben örülök.

- Blogot vezetsz, amelyben mindenkit boldogságra buzdítasz. Kaptál olyan visszajelzést, amit szívesen idéznél?
- Nehéz kiemelni egy üzenetet, mert mindent elmentek, eltárolok. Van, akitől egy apró smile is akkora tett, mint mástól kettő oldal. Mindenkiért hálás vagyok, aki írt nekem, s minden üzenetet a fejembe vések, hogy sohasem felejtsem el őket

- Társad Lili, a fehér labrador, aki mindenben segít Neked. Volt, amikor úgy érezted, hogy ő igazán megért?
- Minden percben így érzem. Tudom, hogy ő a stabil alap. Ő az, aki visszaadta a látásomat, aki által megnyílt előttem az élet. Életet adott újra nekem, Édesanyámnak. Ő egy csoda. Minden pillanatban hálát adok érte. Ő nem egyszerűen a kutyám. A társam, a barátom, a mindenem.

- Az RTL KLUB közönségszavazásán idén Téged választottak az Év Emberének. Mit gondolsz, mi volt a legfőbb ok, amiért Rád szavaztak?
- Nem tudom. Én egyszerűen csak hálát érzek, és mérhetetlenül nagy szeretetet. Azóta sem hiszem el. Óriási megtiszteltetés, hatalmas kegy. Lehet, hogy az egyszerűségem, a hétköznapiságom, vagy az üzenetem, a célom ragadta meg az emberek, nem is figyelmét, hanem inkább a szívét.

- Percekig sírtál, mikor megtudtad, hogy Te kaptad az elismerést. Mire ösztönöz ez a díj?
- Engem a folytatásra, a küzdésre, a mosolygásra ösztönöz. Hogy csináljam mindazt, amit eddig: felemelt fejjel cipeljem a keresztem, s éljek. Én abban a világban bízom, ahol sohasem az állapot lesz a döntő, mérvadó, hanem az egyéni talentumok. Abban a világban, ha valaki tehetséges a szakmájában, akkor mindegy, hogy vak, siket, mozgássérült stb. mert csak a szakértelem a lényeg.

"Annyira szeretnék bármi okosat írni. Annyira. De nem tudok. Nem térek magamhoz. Itt van mellettem az emléklap, a facebookom felrobbant, a telefonok csörögnek, én kapkodom csak a fejem, és hol sírok, hol nevetek. Ritkán ad a sors olyan helyzetet, amiben nem találom a helyes szavakat. Most viszont csak töredékek jutnak eszembe. Keresem magamban az okot, ami ekkora összefogásra késztette az embereket, Titeket. Keresem a magyarázatot, mert meggyőződésem, hogy ekkora szeretetet nem érdemlek. Hiszen nem teszek mást, csak írok. Nektek. Magamról. És próbálok erőt adni, dehát enélkül nem is lenne értelme az életnek! Egymás után veszem fel a telefont, és a kagylón keresztül is átölel a büszkeség, a szeretet. Hálálkodom, köszönöm. A világ végéig tudnám folytatni ezt. Egyszerűen nem találom a mondataimat, a lelkem olyan táncot jár, amilyet talán még sohasem. Bárcsak megmutathatnám Nektek, remélem a riportban látszott az a sok érzelem, ami átfutott rajtam. Az öröm, a hitetlenkedés, a meglepettség, a boldogság, a meghatottság. Érzések, amelyek elöntöttek. Sohasem gondoltam, hogy különleges vagyok, sőt. Sohasem hittem volna, hogy Általatok ide jutok. És nem cserélném el az életemet, a sorsomat, a betegségemet - sohasem, mert édes minden kín ekkora szeretet özön mellett. Köszönöm Nektek, remélem holnapra az íráskészségem is visszatér, de a lelkem, a szívem folyamatosan sugározza: köszönöm, köszönöm. Az agyamban pedig képek pörögnek, Édesapám, a Nagyszüleim, akik talán most büszkék rám, az Édesanyám, akit végre megmutathattam a világnak, az Asszony, aki világra hozott, aki mindig mellettem áll, akinek az életemet, a boldogulásomat köszönhetem, aki erején felül is értem küzd. Lili, akit kilenc hetes kora óta ismerek, aki idén lesz kilenc éves, s akivel egy lelkek vagyunk, két testben. A barátaim, akik elviselnek, akik ismerik a néha türelmetlen, nyűgös, akaratos, makacs Nikit is, és akik ezek ellenére mellettem vannak. A Családom, akik nélkül nem lenne teljes az életem, akik mindig tárt karokkal fogadnak minket. A segítőim, akik olykor név nélkül is támogatnak minket, igyekeznek enyhíteni a nehézségeinken. Minden kavarog bennem. Egy, azonban minden meglepettségem, hitetlenkedésem ellenére sziklaszilárdan biztos: írok tovább, Nektek, és hálálkodom, Értetek... Köszönöm, köszönöm - csak ezt tudom ismételgetni! Köszönöm, köszönöm - s igyekszem a még jobb szavakat megkeresni!"

- Honnan jött az ötlet, hogy Lilivel érzékenyítő órákat tartsatok a helyi iskolákban, óvodákban?
- Szerintem az akadálymentesítést nem az épületekben kell elkezdeni, hanem a fejekben. És nem a felnőtteknél, hanem a gyerekeknél. Akiknek látniuk kell a másságot, és ráérezniük arra, hogy valójában nincs is különbség: van, akinek nagyobb a füle, szélesebb az orra, rossz a szeme.

- Gondolom, a gyerekek gyakran tesznek fel olyan kérdést, amelyre nem könnyű választ adni?
- Igen, alapvetően szoktak nehezeket kérdezni, de ez nem baj. Ők még mernek őszinték lenni, a felnőttekkel ellentétben. Ami durva triplázás volt az a következő három kérdés: mit éreztél, amikor meghalt Apukád, mit éreznél, ha meghalna Lili, mit éreznél, ha meghalna Anyukád... A válaszom csend volt, mosoly, és szeretet. Nincsenek rossz kérdések. Annak a gyermeknek ez volt a fontos, így a dolgom, hogy feleljek.

- Úgy tudom, hogy jó riporterhez illőn diktafonra veszed fel az egyetemi előadások anyagát, aztán ezzekből tanulsz...
- Az egyetemen eleinte diktafonnal jegyzeteltem, majd áttértem a számítástechnikára, a gépelésre. Le akartak beszélni, ez tény, de elvégeztem egy újságírói OKJ-t, és az egyetemi képzést. Nem bántam meg. Egyébként vannak rajtam kívül is vak médiában jártas, dolgozó emberek.

- Ha nem volna a betegséged, nem lenne Lili, sem a blogod, tehát minden rosszban van valami jó?
- Nem szoktam mások gondját lenézni, mert mindenki a saját maga keresztjét cipeli. Nem tudhatom én adott esetben azt, hogy bírnám. A sajátomat megszoktam, de a másé, még ha első ránézésre kisebbnek is tűnik lehet, hogy kibírhatatlan lenne. Igen, hiszem, hogy ez az utam, s örülök, hogy minden így alakult. Nem cserélném el...

- Ha három dolgot kérhetnél az élettől, mit kivánnál?
- Mi lenne az a három dolog? Nehéz kérdés. Édesanyám arcáról tűnjenek el az anyagi nehézségek miatti aggódás okozta ráncok. Egy picit legyen könnyebb az életünk, hogy ő is könnyebben élhessen. Ha ez az egy teljesülne, akkor már minden rendben lenne. Persze örülnék, ha a blogom elérne az emberekhez, s a szívükhöz, egyre több olvasóhoz. s csak még egy kis időt kérnék, így a végére.

- Azt kivánom Neked, teljesüljön minden álmod, végezetül szeretnék idézni még pár sort a blogodról:
"Teljesen természetes és emberi,az ha mindenki úgy érzi, hogy a saját keresztje a gnagy , és én ezt tiszteletben tartom. Nem lenne fair, ha ítélkeznék. Persze hogy sokszor mondják, írják az emberek, hogy az ő problémájuk a betegségemhez képest semmiség. „Nem cserélném el az életemet, a sorsomat, a betegségemet sohasem, mert édes minden kín ekkora szeretetözön mellett.” . Niki mégsem csügged. Ő az, aki segít az embereken, akik véleményt vagy tanácsot kérnek tőle, lelki támogatásra vágynak."

A beszélgetést készittete: Telek Lajos
Fotók: Horváth Nikoletta archiv
 
 

The index.php: SIZE[b]: 20,280 MODIFIED: 2017.11.07 21:02:28.MD5: 6524a2f9a562497f53e5508fd98f73c1 STATUS: OK