Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  12-07-16   1,624  
0
Ez év decemberében fogunk megemlékezni JANICS Kálmán (1912. dec. - 29. – 2003. aug. 20.) orvos-történész születésének 100. évfordulójáról. Az első írásai egyikét - az "Új Élet" folyóiratban 1939-ben megjelent "Válságunk felvidéki szemmel" c. - tesszük ma közzé.  

A felvidéki magyarság népi gondolkodása nem politikai hangulat, hanem olyan valóság aminek történelmi gyökerei a csehszlovákiai magyar publicisztika húszéves népvédelmi programként kifejtett munkájába nyúlnak vissza. Ennek a munkának gyümölcseit a szlovák imperializmus elleni harc tette reális értékké. Népi gondolkodásunk, az úgynevezett »felvidéki szellem«, felszabadulva a politikai nyomás alól. többirányú elkülönülésnek indult; egyik csoportja ugyanis a fejlődés eddigi ütemét óhajtja megtartani, a másik egészen új problémák elleni küzdelemre berendezkedve, fokozottabb lendületet követel, így mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az anyaország belső szociális és lelki harca a felvidéki magyarság soraiban is lángra fog lobbanni. A felvidékiség, mint népközösségi meghatározás hovatovább földrajzi fogalommá szűkül, nem jelent egyöntetű lelki szolidaritást, közös társadalmi harcot, de talán, már politikai egységfrontot sem.

Olyan alakulatok, amiket az idegein államhatalom nyomása együvé forrasztott, máról holnapra szétesnek, évtizedes bajtársak hasonulnak meg egymással, nem azért, mert — ahogy a destrukció önmagát megnyugtatja — "a magyarnak úgyis széthúzás a természete", vagy mert az idegen nyomás megszűnt, hanem mert a felszabadulás mindenki számára új helyzetet teremtett, sokakat felemelt, másokat kenyértelenné tett és ugyanakkor, amikor politikai helyzetünkbéli a nagy változás bekövetkezett, új politikai hitvallás lehetőségei tárultak fel. Mindezzel ma szembe kell néznünk.
Magyarságunk még a felszabadulás előtt sem volt egységes, az »aktivizmus« és a baloldali frontok még az 1938. évi községi választásokon is bőven arattak (például a színmagyar Komáromban az Egyesült Párt mandátumainak száma még akkor is az összes mandátumoknak csak a felét képviselte). Gazdasági megrázkódtatásunk elősegítette szellemi és politikai válságunkat. Mikor Pozsony városát kiszakították az Északnyugat-Kisalföld életteréből, ezt a területet egyetlen munkapiacától és legfontosabb árupiacától fosztották meg. A bécsi döntésnek az a határozata, hogy Pozsonyt Szlovákiának Ítélte, legkevesebb tizenhétezer embert tett munkanélkülivé, ezzel pedig körülbelül negyvenezer lélek vált kenyértelenné ezen a területrészen. Itt egy olyan tömeggel állunk szemben, mely önhibáján kívül került súlyos gazdasági helyzetbe és sodródik a radikalizmus útjára.

A magyar szociálpolitika a rendelkezésére álló eszközök hiányában a karitatív ténykedést tette működésének gerincévé, ez azonban nemhogy nem kamatozik, de nem, is gyógyít, nem vezetheti le a tömeges kétségbeesés hangulatát. Például a már említett Északnyugat-Kisalföldön céltalan minden szociálpolitikai próbálkozás, melynek nem áll tőke rendelkezésére. A szükségmunkák rövid időtartalmuk és korlátozott munkásfelvevő képességük miatt eredménytelenek, átképzésnek célja nem lehet, hitelezés sárba dobott pénz, város hiányában a városba való tódulás lehetősége is elesik. Tartós munkapiac-szervezés nélkül ezen a területen nincs megoldás ; ehhez azonban korlátlan mennyiségű tőkebefektetésre lenne szükség, ami — tekintettel a határvidékre — kockázatot is jelent, ezért a magántőke feltétlenül visszahúzódik minden kezdeményezéstől.

Csak bámulattal adózhatunk azoknak, akik gazdasági elesettségüket mélységes nyugalommal és történelmi komolysággal viselik el, amit semmi esetre sem köszönhetünk a tavaszon, meginduló tej- és cukorakciónak. Ebben az amúgy is nyilvántartott szegényeknek — a lelkek számarányát véve alapul — alig 10%-a részesül az év bizonyos hónapjaiban. Fennmarad azonban a nincstelenek kilenctized részei és az újabban kenyértelenné váltak több tízezres tömege. Csak radikális, erőteljes szociálpolitika segíthet, egy olyan reformkorszak, mely nemcsak lelki megújhodást, de új vagyonelosztást isi teremt.
A felvidéki "új szegények" tömegei nagyon alkalmasak arra, hogy az úgynevezett felvidéki lelki egységfront nimbuszait megtépázzák. Sokan ma megrettennek ettől az érthető társadalmi tünettől, hidegrázással emlegetik, hogy ezen a területen szélsőséges eszmék hódítanak, hogy sokan letértek a hagyományos útról, pápábbak a pápánál. Egyet azonban nej feledjünk el: ha a gazdaságilag kátyúba jutott tömeg szélsőjobboldali elveket vall, ebben mégiscsak izig-vérig magyar.

Ezt azért kell kiemelni, mert a társadalmi elégedetlenségnek vannak más formái is, például a bolsevizálódás, vagy, ami különösen a nemmagyar nyelvű területen jelenthet veszedelmet, a titkos szeparatizmus. Mert ez sem alaptalanul feltett lehetőség. Ki ne tudná, hogy voltak helységek, ahol a magyar honvédséget nem; diadalkapu, hanem csak közömbös hideg arcok várták. Ha tehát a nyelvileg és fajilag elkülönült népcsoport veszedelmet jelenthet, ne csak az legyen a szempont, hogy azoknak a száját betömjük, irredentizmusukat elfojtsuk, hanem hogy ebben az elsimító munkában a vele élő magyar lakosság is részt vegyen amit csak akkor várhatunk, ha szociálpolitikánk a létminimum  fokára felemeli. Enélkül a folyamat fordított lesz, a nemmagyar népcsoport elégedetlensége fog megsokszorosodni a magyarokban is.  Ez a veszély  egyelőre nem fenyeget, az elégedeetlenek csak a szélsőjobbra tolódtak, sőt az idegen népelemeket is magukkal sodorva, mélyebben vitték be a magyar állameszme hatásmezejébe, kifelé irányuló törekvéseiket belső programmal fékezték le. Ezeket a területeket a hivatalos magyar reformszellemmel feltétlenül egy szintézisre kell hozni, de semmi esetre sem letaglózni.

Ne feledjük el, hogy a felvidéki magyarság már a felszabadulás előtt is bizonyos előítélettel szemlélte a magyar lélek gúzsbakötöttségét, a "közéleti előkelőségek"túlhajtott tömjénezését, a társadalmi divergencia korlátlan tobzódását. Ezeket az előítéleteket a felszabadulás után a különféle pénzügyi botrányok, a szociális intézményeknek számunkra eddig szokatlan, teljesein asszociális működése, a közszellem kasztokra épített önellentmondásai csak fokozták. A Felvidék lelki depressziója sokkal többet jelent, mint egyének elégedetlenségét. Jelenti azt a mértéket, amivel a .kisebbségi sorsot végigélt magyar ember mérlegelni tudja, hogy minek nem kellene úgy lenni, ahogy van, mert láttuk, hogy mások mit tudtak tenni saját fajtájukért. E tiszta mérlegelés jórészt hiányzik az anyaország magyarjából, azért ott az ésszerű bírálat a bizonytalanság talaján állva nem tud szabadulni attól a hazugságtól hogy »szegény az ország«. Beigazolódott előítéletek után nem jöhetett létre a magyar lélek szintézise, azért indult szétesésnek a felszabadult magyarság frontja is, támadt mérsékelt és szélsőjobboldal, de akadtak apostolai a liberális konzervativizmusnak is, sőt a kasztszellem is sokaknak várva-várt aziluma lett a »benesi demokráciától megfertőzött« légkörből való szabadulás után. így a felvidéki .magyarság soraiban megjelentek a »gyökértelen magyarok előkelő ködfigurái is. Gyökértelenek, mert magyarságukat csak a nyelv és a ruha jelenti, egy kis pozícióval, egy kis hazafias harsogással, de mindennek értelmét nem veszik tudomásai,, a magyar élet arca- náluk vigyorgó fapofa, mely a pusztuló nép halálfejét ta karja. Ettől riadt vissza a tömegek hite nálunk, a gazdasági vereségen túl: a »szép maszk« vert éket régi fegyvertársak közé és az általános magyar helyzet függvényeképpen állította szembe őket egymással. Reméljük. hogy az új nemzeti egységet a fékező erők hamis disszonanciája nem késleltetheti.

Ma már az a felháborító, hogy egyesek titokban a kasztrendszer és gazdasági érdekképviseleteiknek örök időkig való fenntartását remélik, még mindig jóllakott gyomorral emésztik a múltat, hanem hogy olyanok is vannak, akik ezt nyíltan meg merik mondani és igazukat magyarságukkal szeretnék hatásossá tenni. A titkos és nyílt kasztcsoportosulásokból kiszakadt egy típus, amely szociális és keresztény szellemet hirdet ugyan, osztálytalan társadalmat vall, de csak akkor, ha tömeglendület ragadja magával. Azonban a tömeg lélektani hatása alól felszabadulva, eredét a kasztszellemben. éh ki, tetteiben önimádatának korhadt szaga' érezhető. Lelki egyensúlya csak a merevített társadalomban biztos, még ha tudna is lelkesedni a dinamizmusért, az örök mozgás elősegítéséért, akaratereje az önérdeken összetörik!

A tömeg  természeténél fogva konzervatív, különösen ha az faji jellegével és az egyének érdekeivel összhangban van. Nagy szó az, amikor a tömeg is dinamizmust követel,, amikor a kollektív népi felemelkedés szükségessége már a széles tömegekben isi tudatosul. A csigalassúságú fejlődésnek ilyenkor meg kell gyorsulnia, máról-holnapra kell előteremtődnie az új életalapnak, ellenkező esetben megroppan a társadalmi mechanizmusai. Ilyenkor a társadalmi átalakulásnak nem szabad évtizedekig tartani, mennél rövidebb az átmenet, annál jobb. (Ha az országúti közlekedésben a balrahajtás megszüntetése és a jobbrahajtás bevezetése között átmeneti időt hagynánk, a kibontakozás tartós karambolok sorozata lenne.) Nem szabad teret és időt engedni az ellenséges erők összeütközésére.

Mennél hosszabb lesz az út a kasztok és kartellek magyarságától a testvériség magyarságáig, annál jobban, meg fogja viselni a nemzeti erőket. Le kell váltani a kasztok szellemét, mielőtt abból a magyar nemzet kínai fala épülhetnie föl. A konzervatív beállítottságú magyar néplélek alkalmasnak látszott egy ilyen kínai fai megépítésére, hogy utolsók maradhassunk Európában, hogy ezeken a falakon belül tovább eméssze önmagát a múlt, kísértsen az örök megmerevedés, mint a kínai fal kísért ma is császáraink elrettentő konzervativizmusával. Nem akarunk magyar kínai falat! Még akkor sem, na évtizedeik óta »vakolgatják« a szociális népi erők felülkerekedésének gátépítő »nagymesterei«. És ha már félig állna, úgy meg fog maradna annak, amire a monumentális ázsiai építmény jutott: a maradiság elrettentő példájának az utókor számára.

A magyar faj létigényei megnőtt, nemcsak lenni, de okulva a múltból, előbbre akar jutni. A múltat mindig a tömegek őrizték meg, alakították, fejlesztették, de »újat« egyéniek dobnak a tömegbe. Ideális fejlődési korszakhoz juttatnánk, mert ugyanakkor, amikor kemény reformerők formálják a jövő arculatát, ugyanakkor a múltunk sem veszhet el, hisz a magyar faji lélek összetételé .mindig a múlt szintézise volt, a hagyomány nálunk faji követelmény. Ne feledjük el, hogy amikor újat alkotunk, egyúttal hagyományt teremtünk a jövőnek ; ha nem adunk újabb tartalmat népi hagyományunknak, úgy a népfaj nem találja meg többé lelki kielégülését önmagában, idegen asszimilatív erők martaléka lesz. Hasonlóképpen a mult hagyományainak egészségtelen túltengése elhomályosítja a reális erőket, ezért olyan hatáskörrel kell visszaszorítani, hogy lebilincselő ereje ne, kösse meg a fejlődést, csak az ellenünk irányuló nyomást tartsa fel. A néplélek így megtalálja dinamikus egyensúlyát és előbbre jut. (A felvidéki magyarságban az idegein államhatalom imperializmusa megnyomorította a hagyományt, de nagy erővel lendült fel a reális népszemlelet, a jelen kérdéseinek gyors észlelése.)
A magyar kínai fal légköre az anyaországbeli közvéleménytől is idegen, az előbbrejutás akarásában egyek vagyunk. Hogy - a módozatok akarásában is egyek lehessünk, ahhoz a magyar szociálpolitika feladd tarnak igazi megoldása szükséges.

JANICS Kálmán (Vágkirályfa, 1912. dec. 29. – uo., 2003. aug. 20.): történész, publicista, politikus, orvos. Apozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett (1931), a Komenský Egyetem Orvostudományi Karán szerzett orvosdoktori oklevelet (1937). 1937–39-ben kórházi alorvos Trencsénben és Komáromban. Később Nádszegen (1945), majd 1946-tól 1949-ig Jolsván (Rozsnyói járás) magánorvos. 1943 és 1945 között katonai szolgálatot teljesített. Az állampolgárság megszerzésétől (1949) egészen 1978 márciusáig ugyanott városi orvos. Ekkor (politikai okokból) kiutasították a Rozsnyói járásból, és 1978 nyarán a Galántai járásba, Vágkirályfára költözött. 1989-ig a Vágsellyei Duslo és Hydrostav  vállalatokban működött orvosként. Az 1989-es hatalomváltás után politikai tevékenységet is folytatott, a szlovákiai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egyik megalapítója (1989), majd parlamenti képviselője volt.

– 1989-ben Bethlen Gábor-díjjal tüntették ki. 1998-ban A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel méltányolták munkásságát.
– Publikációs tevékenységét 1936-ban, az Új Életben kezdte, majd 1968 és 1970 között az Új Szó, a Hét és az Irodalmi Szemle hasábjain folytatta. 1945–1948-ban összegyűjtötte a magyarüldözések csehszlovákiai dokumentumait, melyeket a későbbi évtizedekben hasznosított. 1968-tól erőteljes tényfeltáró publicisztikában foglalkozik a magyar kisebbség helyzetével és a nemzetiségi kérdés  problémáival. Írásainak a tényszerűség és a tárgyilagosság, az elvi szilárdság és a következetes logika a legfőbb erénye. Politikai magatartása miatt üldözték, két ízben volt vizsgálati fogságban (1945. szept.–nov. és 1950. júl.–aug.). A dubčeki korszakban kifejtett leleplező publicisztikájáért adminisztratív módszerekkel korlátozták közírói működését, A hontalanság évei miatt működési helyéről is elűzték.

A hontalanság éveinek (Bern, München 1979; Bp. 1989, 3. jav. kiad. ugyanott 1989) meghatározó helye van munkásságában. A szlovákiai magyar kisebbség jogfosztásának politikai hátterét, okait és összefüggéseit világította meg benne a korabeli sajtóközlemények alapján. A kötetet angolul (1982) és szlovákul (Roky bez domoviny, 1994) is kiadták. Előszót Illyés Gyula írt hozzá, aki közreműködött abban is, hogy a kézirat Nyugatra kerüljön.
M.: Tanulmány Zvara könyvéről, tan., Hét, 1968. ápr. 21.; A demagógia nem megoldás, publ., ÚSZ,
1968. máj. 9.; Becsületből elégtelen. Történelemszemlélet vagy történelemhamisítás, tan., ÚSZ,
1968. júl. 12.; Távol az igazmondástól, tan. VÚSZ, 1969. ápr. 27.; Öt év publicisztikája, vál. tan., Po.
1994; Eltévedtünk Európában?, tan., uo. 1994.

(Fónod Zoltán, A cseh/szlovákia magyar irodalom lexikona 1918-2004, Madách-Posonium 2004)

 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,750 MODIFIED: 2019.02.16 18:57:17.MD5: 098e109679aaf1306302605624ab70f1 STATUS: OK  This window is : x