Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  19-05-26   383  
0
Pataki Ferenc (1928-2015) magyar szociálpszichológus, pedagógus, egyetemi tanár. A társas jelenségek pszichológiai elméletének egyik kidolgozója, a csoportfolyamatok és hatásai neves kutatója. 1976 és 1993 között az MTA Pszichológiai Intézete igazgatója, 1993 és 1996 között az MTA alelnöke.1980 és 2000 között a Pszichológia címü szakfolyóirat szerkesztöbizottságának elnöke volt. Pataki Ferenc három müvéböl közlünk rövid részletet az alábbiakban.  



 



Az én és társadalmi azonosságtudat (Kossuth 1982)

 
Bahtyin az 1929-es nagy Dosztojevszkij-monográfiájában így vázolja az író hőseinek pszichológiai és társadalmi alaphelyzetét: „Ha a másik embert szélsőségesen kiélezett módon másikként érzékeljük, önmagunk én-jét pedig mint lemeztelenült én-t, akkor ez feltételezi, hogy mindazok a meghatározottságok, amelyek az én-t és a másikat társadalmilag konkrét hússal-vérrel töltik meg, a családi, rendi és osztály- meghatározottságok s ezek valamennyi változata elveszítette tekintélyét és formaképző erejét. Az ember mintegy közvetlenül érzékeli magát a világban mint egészben - mindenfajta közbeiktatott instancia nélkül, kívül minden társadalmi közösségen, amelyhez tartozhatnék. S ennek az én-nek az érintkezése a másikkal s a másokkal közvetlenül a végső kérdések talaján zajlik le, megkerülvén mindenfajta közelebbi közvetítő formát. Dosztojevszkij hősei véletlen családok és véletlen közösségek hősei... A szilárd monologikus hang feltételezi a szilárd társadalmi támaszt, feltételezi a mi-t, tekintet nélkül arra, vajon tudatossá válik-e ez, vagy sem. A magános ember hangja elcsuklik, tulajdon benső egysége és önmagával való egyetértése posztulátummá válik számára” (Bahtyin, 1979, 186-187.).

Bahtyin lenyűgözően pontos elemzése a társadalmi identitását vesztett, magányos és lemeztelenült én hajszálpontos, pszichológiailag is helytálló rajzát nyújtja. Elemzésének érvénye messze túlmutat a Dosz- tojevszkij-hősökön. (Ezen egyébként nincs okunk csodálkozni, mert Bahtyint egész munkássága folyamán, kivált élete utolsó éveiben - vagyis a 70-es évek első felében - hevesen foglalkoztatták az én filozófiai és pszichológiai kérdései, amint az a közelmúltban közzétett kéziratos hagyatékából kitetszik.)
S hogy az idézett fél évszázados gondolatmenet milyen mélyre hasít, hadd szemléltessük Henry Miller 1944-ben közölt novellájának egy rövid részletével. A „Viszontlátás Brooklynban” főhőse így vall önmagáról: „Azt hiszem, már én akárhová vihetem létemet e világon. Otthonom lett a föld kereksége. Polgára vagyok, nemcsak egy Amerika, Franciaország, Németország vagy Oroszország néven elkerített részének. Hűséggel az emberi nemnek tartozom, nem valamelyik országnak, fajnak vagy népnek. Istennek vagyok felelős, nem a Legfőbb Végrehajtónak, akármilyen néven fut. Azért vagyok itt a földön, hogy a magam sorsát megvalósítsam. S az én sorsom ennek az égitestnek minden lakosáéval egybekötött - talán még más égitestek lakosainak sorsával is, ki tudja? Én a sorsomon nem torzítok azzal, hogy az életet a manapság dívó szűkkeblű szabályok közé szorítom ... Életemet megpróbálom összehangolni az örök dolgokról formált ábrándképeimmel” (Miller, 1979, 350.).

Íme, szinte még a szavak is hajszálpontosan rímelnek Bahtyin szavaira, még inkább következtetéseire: otthonom a föld ..., nem tartozom sehova, csak az emberiséghez s a végső dolgokhoz..., sorsomat én alakítom ... stb. E szavak egy lelkiállapot lényegét összegezik: a Dosztojevszkij-hősök pozíciója egy lehetséges társadalmi állapot egyéni megélésének - az identitásvesztésnek - a pszichológiai típusát tükrözi.
Az egyénnek ezt az alapélményét a „túlterhelt én” elnevezéssel illethetnénk. A társadalmi kötelékeiből kiszakadt és azonosulási kereteiről levált én, vagyis a világos társadalmi identitását nélkülöző személyiség szinte szüntelenül a zaklatott feszültség, a pszichikus megterhelés  állapotában él: az önmeghatározás és önértékelés dilemmáival küszködik. Önmagára vonatkozó döntéseinek nem lévén világos külső referenciája, minden eljárásában, döntésében vagy belülről, magányos önmagából - autonóm létezéséből - kell kiemelnie a cselekvési mintát, vagy tisztán esetleges külső mintákhoz, divatokhoz kell igazodnia. Véletlen-e vajon, hogy éppen Dosztojevszkij „ördöngősei" néznek szembe oly nyíltan és tudatosan az öngyilkosság problémájával, hogy azután szavaikat és gondolataikat Camus Szüzifosza fűzze tovább? Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy korunk oly meghökkentő méretű neurózisa s a társadalmi deviáció egyéb formái pszichológiai összefüggésbe vonhatók a „túlterhelt én" tágan értelmezett - s itt éppen csak jelzett - jelenségével: az identitás fellazulásának és felbomlásának messzeható fejleményeivel. A pszichológiai és szociológiai kutatások száraz és prózai tényei olykor meghökkentő közvetlenséggel támasztják alá mindazt, amit az imént némileg „irodalmias” hangvétellel szemléltettünk.

1976-ban három amerikai kutató (Veroff, Douvan, Kulka) kétezer fős mintán megismételt egy húsz évvel korábbi vizsgálatot az „amerikai népesség közérzetéről” (lásd ISR Newsletter, Winter, 1979, 4- 5.). Az adatok egybehangzóan a szorongási szint növekedéséről, a szakadatlan és gyors szerepváltásokból eredő feszültség erősödéséről tanúskodnak. Különösképpen érdekes az említett kutatók egyik fő következtetése: „Az emberek sokkal kevésbé orientálódnak a társadalom iránti kötelezettségeikre, mintsem a saját én-jük fejlesztésére.” Ennek nyomán úgy vélik: adataik azt tanúsítják, hogy az amerikaiak növekvő nehézségekkel küszködnek társadalmi szerepeiket és kapcsolataikat illetően, kivált a fiatalok. 1976-ban 1957-hez képest 11%-kal többen nyugtalanok lakóhelyi közösségük és országuk jövője miatt, 9%-kal többen aggodalmaskodnak foglalkozásuk jövőjén, és 10%-kal többen szoronganak személyes kapcsolataik állapota miatt. Íme, a „túlterhelt én” jelensége a prózai adatok tükrében!

A mai szociálpszichológia (és szociológia) egyes képviselői és áramlatai - főként a „hétköznapi dramaturgia” feszültségeit és szabályszerűségeit megragadni óhajtó Goffman és az etnometodológia (Garfin- kel) - érzékletesen s az általánosság szintjén tükrözik mindezen átfogó, nagyléptékű változások egyes következményeit. Csak éppen a közvetlen, helyzeti identitások meghatározásának, a helyzeti önmeghatározásnak és a személyközi „alkudozások” révén előálló kölcsönös
kor meghökkentő közvetlenséggel támasztják alá mindazt, amit az imént némileg „irodalmias” hangvétellel szemléltettünk   helyzet- és én-meghatározásoknak a jelenségszintjén végzik elemzéseiket és vizsgálódásaikat. S ez a megközelítésmód teljességgel jogosult!

Ha az egyén lépten-nyomon arra kényszerül, hogy anonim módon vagy csupán részleges (szerepszerű) minőségében és meghatározottságában legyen jelen hullámzó és vibráló mindennapi érintkezéseiben („találkozásaiban”), csak ritkán tartanak igényt teljes személyiségére és közvetlen, egyéni személyességére (s ez még a szexuális kapcsolatait is érinti), akkor mindegyre szembekerül a kérdéssel: miként és milyen minőségemben „tálaljam” (prezentáljam) önmagamat a másiknak? Identitásom mely oldalát fedjem fel és aktualizáljam? Illetve: miképpen ragadjam meg a másikat? Identitásának mely mozzanatait hívjam elő?
A szociálpszichológia heves érdeklődése az effajta kérdések iránt a valóságos társadalmi érintkezési formákban végbemenő változásokat, új tendenciákat tükrözi. A hagyományos identitáskeretek átalakulása ugyanis a hétköznapi érintkezésekben is lecsapódik, azok világát is átszövi következményeivel. Az identitásproblémák általános kiéleződése csupán kézzelfogható alakot ölt a helyzeti identitások egyéni és kölcsönös meghatározásának zavaraiban. A vizsgálódás e két szintje egyúttal a témakör kutatásának két alapvető megközelítésmódját képviseli.

Természetesen mindaz, amit mondottunk, nem több, mint vázlatos s ezért leegyszerűsített kép, amely csupán átfogó történeti tendenciaként értelmezhető, akárcsak a kapitalizmus, majd a nyomába lépő szocializmus történeti kibontakozása. Mert ha a harmadik világra vetünk egy pillantást, ott azt látjuk, hogy a nemzeti mozzanat, az új vagy korábban nem is létező nemzeti-etnikai és a korszerű értelemben vett államisági identitás - számos esetben a társadalmi forradalom eszméjével s a társadalmi lét átfogó modernizálásával összekapcsolódva, máskor viszont perspektivikusan retrográd, bár történetileg érthető ideológiákkal társulva (mint a negritude eszmeköre vagy a mohamedán reneszánsz és az agresszív nacionalizmusok) - éppenséggel új, nagy erejű identitáskategóriákként jelennek meg. (Aligha véletlen pl., hogy Szadat egyik legutóbbi könyvének címe: „On the search of iden- tity!” - Identitásunk nyomában.)

Egészen sajátos a kép a kelet-európai szocialista országokban. Ezek fejletlen és felemás kapitalizmus bázisán és régebbi formációk maradványainak többé-kevésbé jelentős tömbjeivel léptek be a szocialista átalakulások korszakába. Azoknak a folyamatoknak a kibontakozásához, amelyek a klasszikus tőkés fejlődés során egy-másfél évszázadot vettek igénybe, itt évtizedek adattak. Széles tömegek korábbi társadalmi identitása hullott szét, alakult újjá, vagy lebeg egy különös átmeneti és bizonytalan állapotban, mivel maguk a valóságos társadalmi identitáskeretek is átalakultak. Egyesek felszámolódóban vannak vagy felszámolódtak, mások alárendelt szerepre süllyedtek, ismét mások történelmi előzmények nélküli új minőséget képviselnek.
S ez a felgyorsult - olykor szervetlen - fejlődés, amelynek menetében egy politikai és egy társadalmi forradalom kapcsolódott össze a termelés és az életmód viharos átalakulásával, milliókat emelt ki régi identitásuk keretéből (a nacionalista színezetű nemzeti, a vallási, a megszokott nemi, szakmai és családi, a hagyományos agrárközösségi, a szomszédsági és lokális identitásformákból). Anélkül azonban, hogy minden ponton újakat tudott volna kínálni, illetve hogy a felkínált új identitáskereteket (a szocialista nemzetét, a konkrét termelőközösségekét, a társadalmi reintegráció új formáiét, mint az újfajta lokálpatriotizmus, a társadalmi szervezetek és mozgalmak kollektivitásformái vagy a lakóhelyi kommunitás új változatai) kellően meg tudta volna gyökereztetni a hétköznapi tudatban, tapasztalásban és hagyományban.
Ezért ma még sok közöttük a - Németh László szavaival élve - „mű-lép”, ahova nem nagyon akaródzik „mézet hordani”. Egy dolog kétségtelennek látszik: az egyén társadalmi identitása és annak alakulása napjainkban - részben eltérő, részben azonos okok és feltételek miatt - világszerte problematikussá lett. Érthető hát, hogy a pszichológia is érzékennyé és fogékonnyá vált e jelenség iránt.

Mindez azonban csupán az érem egyik oldala. Korunk ugyanis legalább annyira az identitás keresők, mint az identitásvesztés kora. Nem csupán az irodalom és a művészetek tükrözik ezt, amint már utaltunk rá.
Újabb filmművészetünk egyik fő témája - bízvást elmondhatjuk - -az újfajta nemzeti identitás kialakítását szolgálja a „Szegénylegényekétől a „Hideg napok”-on át az „Októberi vasárnapéig és a „80 huszáréig. Hogy milyen sikerrel, az más lapra tartozik, ezúttal csak az erőfeszítés irányára, a gesztusra emlékeztetünk.
Ha most eltekintünk a harmadik világ sajátos, futólag jellemzett viszonyaitól, a fejlett ipari országokban - ugyan eltérő társadalmipolitikai feltételek és gyökeresen elütő társadalmi távlatok közepette  -    számos hasonló törekvést látunk: a szűkebb vagy tágabb új társadalmi kollektivitásformák, identitáskategóriák felkutatására és létrehozására irányuló erőfeszítést, az egyén társadalmi reintegrációjának és újfajta szervülésének állhatatos - ha nem is mindig tudatos - keresését.

Említettük a nemzeti identitás sokak számára váratlan, de teljességgel érthető újjászületését, a helyi (lokális-kommunális) érdekeltségek és azonosulások térhódítását (ami gyakran társul a környezetvédők, a „zöldek” mozgalmával), a fiatalok heves, nemzedéki elvű informális társulási szokásait, a feminista mozgalmakat és a szexuális viselkedés új szabályozását igénylő mozgalmakat. De a sort tovább folytathatnánk. Említhetnénk a szabadidő-tömörülések új formáit, a neo- familizációs fejleményeket, a rokonsági kötelékek szociális támaszt és beágyazottságot kínáló új vonásait, a lokálpatriotizmus új tüneteit, hellyel-közzel pedig - főként Nyugaton - a neospiritualista hullámban szerveződő és más ideologikus alapú társas formációkat.
A Jonestown drámájának (a tömeges kollektív öngyilkosságnak) szélsőséges abszurditása vetett fényt arra, hogy a mai amerikai társadalomban közel 4000 különféle zárt vallási szekta, mozgalom létezik. S talán már nem is meghökkentő, hogy az amerikai valóságban, ahol a legmesszebbre haladt a tisztán tőkés viszonyoknak és következményeiknek kibontakozása, vagyis az egyén dezintegrálódása és leválása a hagyományos identitáskeretekről - amit oly gazdagon és árnyaltan tükröz a mai amerikai szociológia, pszichológia és irodalom -, az azonos csillagkép jegyében születettek sajátos „zodiacus-identitás” kialakítására törekszenek. Míg az Amerikai Pszichológiai Társaságnak 46 000 tagja van, addig manapság 10 000 főhivatású és 175 000 mellékfoglalkozású asztrológus működik az USA-ban (vö. Young, 1972, 68-75.).
Az imént említett törekvések egyik érdekes közös - bár részleges -    jellegzetessége az, hogy a naturális alapú kategóriák (nem, generáció, etnikum), amelyeket azonban keresztül-kasul átszőnek a társadalmi minősítések és jelentések, mind gyakrabban és mind szélesebb körben válnak az identitásképzés kiindulópontjaivá. A nemi, a nemzedéki és az etnikai identitás növekvő szerephez jut az egyén én-képzeteiben; ellensúlyozni látszanak a tisztán társadalmi identitáskeretek vázolt bizonytalanságait és cseppfolvósságát. Minthogy az alapjukat képező tények, ti. a nemi, az etnikai és (változékonysága ellenére) a nemzedéki azonosság, valamiképpen a szilárdság és a világos meghatározottság képzetét keltik, aligha csodálható, hogy e kategóriák intenzív azonosulási folyamatok célpontjai lesznek. Ahhoz sem férkőzhet azonban kétség, hogy ezek a fejlemények alaposan beszűkítik az egyén társadalmi azonosságtudatának kereteit: egyoldalúságokkal és szocializációs zavarokkal járnak együtt.

Youngnak, a radikális amerikai szociológusnak (a Sociological Liberation Movement egyik vezető alakjának) az alapeszméje, amelyet már említett könyvében fejt ki, abban foglalható össze, hogy a mai amerikai valóság formális, túlszabályozott, technologizált, racionális és az egyéni kreativitást nem igénylő nagyszervezetei (Large Scale Organisation) alkalmatlanok a társadalmi identitás kialakítására. Mivel csupán részleges funkcionalitásában szemlélik az egyént, sohasem válhatnak a valódi, benső azonosulás tárgyaivá és támpontjaivá. (Young egyébként ugyancsak a szociális identitást tekinti az én mag- vának.)
Mint mondja, a modem tömegtársadalmakban megszűnik annak lehetősége, hogy szocializációjuk során az egyének szilárd társadalmi identitásra tegyenek szert, sőt ez a törekvés a szervezetek működése szempontjából egyenesen diszfunkcionális. Ezért e társadalmakban az én egyre inkább a privát szférákban alakul, és ugyanott működik. Viszont mind a bizonytalan, cseppfolyós, mind a merev, „túlstabil” keretek és morális rend személyes nehézségeket szül az én-alakulásban. Egyes spontánul gerjedt ellentendenciák, mint pl. az ifjúság sajátos nemzedéki tömörülései és szubkultúrája ugyancsak korlátozottak és kockázatosak, mert - mint mondja - egy kizárólag „tinédzser kultúrában szocializált ifjúság alkalmatlan lesz arra, hogy a világ sorsával törődjék” (Young, 1972, 37-38.).

Bármilyen éles elméjű is Young diagnózisa, a jövőt illető elgondolásai, jóllehet optimisztikusak, nem kevés naivitásról és tanácstalanságról tanúskodnak. (Elemzéseinek kiindulópontjaként egyébként Marx egyes ismert gondolatait veszi fel, mert bennük látja az én és a társadalmi identitás szociológiai értelmezésének első változatát.)

Ügy véli ugyanis, hogy ha egyszer a társadalom nyilvános szférái, szervezetei és intézményei jellegüknél fogva alkalmatlanok az én, a társadalmi identitás „generálására”, új - a privát élethez kötődő - identitásforrásokat kell találni' és alkotni, s a bennük kialakult identitást ugyancsak a privát szférában kell és lehet működtetni, mintegy ellensúlyozván a „tömegtársadalom” (a „Post-Gesellschaft”) elkerülhetetlen következményeit és ártalmait.

Ilyen új identitásforrásoknak véli: a „földalatti” egyházat, amely nem az intézményes egyház, hanem a „privát ember istenét” kulti- válja; a „Neo-Gemeinschaft”-ként szemlélt kommunákat; a már említett csillagjegy-identitást; az összejöveteli és szenzitizációs csoportokat; a felsőoktatás bizonyos alakjait, mint pl. a Free University-ket; a tömegkommunikáció lokális, egyénközeli formáit és a nyugdíjasok közösségeit, otthonait.
Young gondolatainak fő gyengéje és elfogadhatatlan mozzanata nem abban rejlik, hogy igyekszik felkutatni és prognosztizálni az új identitásforrásokat. Még csak abban sem, hogy oly fontosnak ítéli az emberközeli, közvetlen társuláson nyugvó identitáskeretek eljövendő szerepét (eltekintve most az általa említett s erősen az amerikai kultúrához tapadó „források” közelebbi minősítésétől és mérlegelésétől). Ebben alighanem oszthatjuk felfogását - legalábbis a maga általános jellemzőit illetően.

Annál is inkább, mivel az eddigiekben is vázolt történeti léptékű átalakulás fő tartalma alighanem ez: az egyént közvetlenül vagy közvetve magukban foglaló hagyományos és tömeges kollektivitásformák (nálunk elsősorban agrárközösségi és kistermelői-családi létformák) kiszorítása-felszámolása és az újszerű, az egyén és a társadalom, az egyén és az emberiség között új módon közvetítő és új módon integráló kollektivitásformák létrehozása, az individualizált ember „társas magányának” történeti méretű leküzdése. Mint Makarenko írja, némiképp költőien és patetikusan, kiadatlan naplójában: „... az ember egyedül maradt, hontalanná vált, elvesztette önmagát. S most már nem filozófiai kérdések megoldásán töpreng, hanem egyszerűen csak új közösséget keres, és sóvárog utána” (Makarenko, 1963, 252.).

Teljességgel elfogadhatatlan azonban - főként a szocialista perspektíva talajáról - Youngnak a nyilvános szférát érintő pesszimizmusa. Ez a pesszimizmus elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a társadalmi létformák intézményes-szervezeti tömbjeit - s bennük mindenekelőtt a munka, a szakma, a hivatás rendjét, továbbá a társadalmi nyilvánosság és a közélet alakzatait és folyamatait - kívül rekeszti az identitásképződés perspektivikus forrásainak körén. Holott a valódi történeti alternatíva (a szocializmusé mindenképpen) épp abban rejlik, hogy a nyilvános létformák, az egyén társadalmi tevékenységének legfontosabb szférái szabaduljanak meg elidegenítő vonásaiktól, s így elsősorban bennük (vagy bennük is) jöjjenek létre az azonosulás és a személyes érdekeltség esélyei és lehetőségei.
A szocializmus fő értéktételezései - elsősorban a kollektivizmus, a demokratizmus, a teljesítményelv méltányossága - ezt a történelmi lehetőséget hordják magukban, bármily messze álljunk még átfogó megvalósulásuktól.

Csak az emberi lét és tevékenység ontológiailag legfontosabb szféráiból sugározhatnak ki azok a hatások, amelyek a privát szféra új alakzatait is biztonságos alapokra helyezhetik, valódi összefüggéseikbe építhetik. Ennek híján a privát szférákban lezajló elsáncoíódás elkerülhetetlenül kompenzációs (hogy ne mondjuk: hobbi) jelleget ölthet, amint arra manapság tömegesen látunk is példát. Az ilyen feltételek mellett alakuló én és társadalmi identitás ezért szükségképpen csakis erőtlen, korlátozott moralitású és felemás lehet.
Ismétlem: mindez nem azt jelenti, hogy a privát szféra közvetlenül integráló és azonosulásra indító alakzatai ne lennének mind aktuálisan, mind történeti távlatban perdöntőén fontosak. De itt is jogosnak látszik az ontológiai primátus mérlegelése és tekintetbe vétele. Ellenkező esetben ugyanis az indokolatlan szembefordítások és az elkülönítő kezelésmódok éppen azokat a folyamatokat szigetelhetik el egymástól, amelyek egymásra utalnak, amelyek egymásnak kölcsönösen feltételei. Pusztán a Lukács által „túlsúlyos mozzanatnak” nevezett összefüggés számításba vételének igényét fogalmazzuk itt meg. Ennek helyes kezelése nélkül a tudatos társadalomtervezési és -fejlesztési stratégiák is zavarokkal, félreértésekkel fognak küszködni.

Említésre érdemes, hogy az én-pszichológia időszerűségének korábban vázolt sokirányú gyakorlati megnyilvánulása és elméleti kihívása nem csupán az alapkutatások területén követhető nyomon. A fejlemények érintették az alkalmazott kutatások számos ágát, sőt a gyakorlati pszichológiai tevékenységet is. Az elmúlt években több olyan komplex alkalmazott pszichológiai kutatási irány körvonalazódott (a pszichológiai ökológia, a környezet- és a kommunitáskutatás pszichológiája, az építészet és az urbanisztika pszichológiája, hogy csak a legfontosabbakat említsük), amelyek közvetve vagy közvetlenül az énalakulás tágan értelmezett társadalmi feltételeivel s azok optimalizálásával is foglalkoznak. Ennek nyomán új gyakorlati pszichológiai funkciók egész sora jött létre.
 
Még szembeötlőbbek a kapcsolatok a csoportmozgalom esetében. Ügy tűnik fel, hogy a különböző típusú (diagnosztikai, terápiái, szen- zitizációs stb.) csoportok, amelyeknek jelenségvilágáról itt nem szólhatunk részletesen (lásd Pataki, 1980), különös igényt támasztanak: egyszerre kívánnak a pszichológiai beavatkozás eszközei, színterei és egyúttal az én-alakulást támogató új társadalmi létformák lenni. (Vö. Young idézett gondolataival!)

Joggal mutat rá a csoportmozgalom történeti mérlegének szentelt munkájában Back: „A társadalmi és területi mobilitás folyamatában számos egyén elveszítette azokat a támpontokat, amelyeket nyújtván és kapván, megállapíthatták valakinek az identitását társadalmukban ... A csoportok ethosza az új és a valódi identitásba vetett hiedelmet táplálja, amikor is a társadalom korlátozó és változatos normái egyre kevésbé lesznek fontosak, s az autentikus én, vagyis az, amit az egyén önmagáról létezőként elhinni szeretne, lesz az egyetlen fontos tekintetbe veendő tényező” (Back, 1973, 34.).

Más szóval: valahányszor a szűkebben vett én-pszichológia kérdéseiről esik szó, szem előtt kell tartanunk, hogy a témába vágó alapkutatásokat, a pontos empirikus vizsgálati adatokat gyakorlati érdekeltségű alkalmazott kutatások és a társadalmi létformákat meghatározott eszmék, feltevések alapján átalakítani kívánó törekvések, politikai és szellemi mozgalmak széles és tarka mezője övezi. Ennek mérlegelése pedig nem csupán témánk elemzése, hanem a jelenkori pszichológia fejlődési tendenciáinak megértése és a valóságos társadalmi folyamatok prognosztikus áttekintése szempontjából is nélkülözhetetlen.

A varázsát vesztett jövö (Noran Libro 2011)

 
Tézisek a bizalomról

BIZALOM ÉS TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ

1.    Napjaink magyar társadalma súlyosan megsínyli a közbizalom és a „magánbizalom” zavarait és hiánybetegségeit. E nyugtalanító állapot tünetei azonban gyakran elrejtőznek vagy álcázott alakot öltenek; közvetett utakon adnak hírt magukról.
A bizalom - jelenségvilágának tágassága és mélysége miatt - érdemes arra, hogy állandó elemző figyelmünk tárgya legyen. Kézzelfogható jelenléte vagy hiánya át- meg átszövi közéletünk és magánéletünk szinte minden fontos metszetét. Sem az egyén, sem a társadalom élete és működése nem gondolható el krónikus bizalomhiány viszonyai közepette. Hiszen azok elkerülhetetlenül a „bellum omnium contra omnes” állapotához, a tökéletes tekintélyvesztés és hagyománynélküliség zűrzavarához vezethetnének.

2.    Alaptézisünk így fogalmazható meg: a bizalom a társadalmi integráció nélkülözhetetlen „kötőanyaga”, vagyis kapcsolat-, közösség- és társadalomszervező (társadalomfenntartó) erő. Hiánya egyaránt aláássa a közjó érvényesítését, a társadalmi intézmények, norma és értékrend- szerek működését, valamint a legszemélyesebb magánkapcsolatok világát. Gondoljuk meg, mi történnék-történik akkor, ha a gyerek nem bízhat a szüleiben, a házasfél a társában, az üzletember az ügyfelében, az állampolgár az állami intézményekben és politikai szervezetekben, a diák a tanáraiban, a hívő az egyházában, és így tovább...

3.    A bizalom lényege mindig az elővételezett és előlegezett bizonyosságban rejlik. Kívánatos és normális esetben minden társas-társadalmi aktusomban elővételeznem kell a viszonosságot és a kölcsönösséget, valamint a normatív rend érvényességét - vagy ezek hiányát. Tudatosan vagy ösz- tönösen-automatikusan mérlegelnem kell, vajon itt és most érvényes-e az adott szó, a norma, a szabály vagy a hagyomány. Ez még az elemi udvariasság megszokott és triviális konvencióira is érvényes. A szó eredeti jelentése erre a lényeges összefüggésre utal: bízom benne, hogy az, amit megalapozott joggal elvárhatok a „másiktól” meg is valósul. A kiszámíthatóság és a prognosztizálhatóság - vagyis a bizonytalanság csökkentése - a személyes és intézményes kapcsolatok elemi feltétele. Ennek eszköze a bizalomban megtestesülő kooperatív kölcsönösség.

A bizalom mindig jövőorientált: a közeli vagy távoli jövőben esedékes kívánatosság szolgálatában áll. De azt is tudnunk kell, hogy tartós léte csakis a sikeres, bizalomteli magatartás élményén és tapasztalatán nyugodhat - megfordítva is igaz a régi bölcsesség: amilyen a fogadjisten, olyan lesz az újabb adjonisten. Más szóval: a bizalom mindig az egyén társadalmi tapasztalataiban gyökerezik, ámbár rendeltetése csak az egyén és a társadalom jövőjének kontextusában értelmezhető. Az u.n. „beszédaktusok’’ (ígéret, fogadalom, adott szó, eskü stb.) különösképpen alkalmasan szemléltedk, hogy a bizalom megnyilvánulásai mennyire átszövik köznapi érintkezéseinket.

A bizalom társadalmi megnyilvánulásának két alapvető módja van. Egyrészt szemlélhetjük úgy, mint a társadalmi egyén tartós személyiségvonását: hajlandóságát és készségét a bizalomnyilvánításra. Másrészt azonban úgy is vizsgálhatjuk, mint összegeződött (kumulatív) társadalmi jelenséget, mint a társadalmi közbizalom általános állapotát. Ez a különbségtétel azonban csupán feltételes, hiszen csakis az egyén élheti át a bizalom érzületét; a bizalomnak nincs és nem is lehet kollektív szubjektuma. De az egyének halmozódó bizalmi aktusainak vagy bizalomhiányának tényei leválnak róluk, és ilyen vagy olyan - önállóan vizsgálható - társadalmi tendencia alakját öltik, amely nem vezethető vissza az egyéni viselkedésre - Durkheim óta tudjuk, hogy az öngyilkosság mint egyéni-személyes aktus és mint társadalmi tendencia világosan megkülönböztethető, és eltérő értelmezési kereteket igényel. A közbizalom éppen adott helyzete a mentalitáskutatás szokásos módszereivel alkalmasan tanulmányozható.
 
4.    Erikson, a neves amerikai pszichológus, a modern identitáskutatás alapjainak megteremtője a személyiségfejlődés nyolc szakaszra tagolt epigenezisének első szakaszaként megkülönbözteti az ősbizalom és az ősbizalmatlanság állapotát, mint a valósághoz fűződő kezdeti alapviszonyulásokat. Az előbbi - hála a csecsemőkori gondoskodó törődésnek és a testi állapot kedvező alakulásának - a világot a védettség, a pozitív élmények, a jóindulat és a jóakarat forrásának tekinti. A másik véglet a korai elhanyagoltságból, a személyre szabott törődés hiányából és a külvilágból származó fájdalmas élményekből ered; ennek eredménye beteges, olykor paranoid vonásokat mutató állandó gyanakvás, bizalmatlanság és hellyel-közzel üldözési mánia lesz. (Ezúttal eltekinthetünk annak vizsgálatától, hogy a további fejlődési szakaszok miképpen épülnek rá e kezdeti beállítottságokra, és miként módosítják azokat.)

5.    Érdekes - de immár a lélektan szűkebb illetékességi körébe utalható - kérdés, hogy vajon az említett tartós személyiségjellemzők (a naiv biza- lomteliség, illetve a gyanakvó bizalmatlanság) hogyan alakulnak ki; milyen a pszichodinamikájuk, és miképpen működnek a társadalom személyes viszonyrendszerében. Feltehetően ezúttal is számolnunk kell az optimális mérték esélyével. Miskin herceg naiv bizalma, kritikátlan jóhiszeműsége - bár szép és vonzó, sok tekintetben keresztényi minta követésére is indíthat — alkalmanként védtelenné teheti az egyént a fogyasztói vagy politikai manipulációkkal vagy a szélhámos-stratégiákkal szemben, emlékezzünk csak a házasságszédelgők, a lakáshiénák és a kisbefektetőket félrevezető csalók visszaéléseire! A társadalmi parazitizmus csaknem minden változata a gyanútlan és kritikátlan bizalommal élvissza.

6.    A másik véglet, vagyis a paranoid gyanakvás, a krónikus bizalmatlanság bizonyos tekintetben ártalmasabb, mivel kisugárzása mérgezheti a társadalmi közlégkört. Hiszen inkább a negatív-elutasító érzelmekre - olykor egyenesen a gyűlölködésre - támaszkodik; ezek pedig - amint azt korunk és a mögöttünk hagyott század tanúsítja - könnyebben mozgósítha- tóak, és erőteljesebb lehet a csatlakozásra indító tömeghatásuk. A „szentek” példájának követése - bármennyire vonzó legyen is - mindig több önnevelő erőfeszítést és érettebb önuralmat-önellenőrzést követel.
 
Az egyén - és környezete - egyaránt áldozata lehet a vak bizalomnak és a beteges gyanakvásnak. Ez az intim-személyes kapcsolatok világában csakúgy megmutatkozik, mint a gazdaság működésében vagy az intézményekkel fenntartott érintkezésben. A bizalom csak akkor nyugodhat biztos alapokon, csak akkor lehet integratív erő, ha - legalábbis elvben - mindig indokolható, racionális megfontolásokra és tapasztalatokra támaszkodik, és pozitív élményekkel-érzelmekkel társul. Ne feledjük: a bizalom lényegéhez tartozik a bizonyosan elvárható kölcsönösség; bizalmat csak viszontbiza- lom indukálhat és tarthat fenn.

7.    Kíséreljük meg körvonalazni: hogyan írható le a bizalom anatómiája? Melyek a leglényegesebb összetevői?
A bizalomra érdemesség leginkább szembeszökő jellemzője a tágan értelmezett szavahihetőség (megbízhatóság, kiszámíthatóság, szótartás, „good will”); ez egyaránt vonatkozik az egyénre és a társadalmi intézményekre, bármi legyen is a funkciójuk. A kiszámíthatóság nem csupán az egyén karakterén múlik; nélkülözheteüen feltétele az is, hogy a társadalomban elfogadható mértékű normatív-erkölcsi konszenzus létezzék arra nézve, hogy milyen normatív viselkedést várhatnak el - éspedig jogosultan - a többi embertől és az általuk képviselt intézményektől meghatározott helyzetekben - ez még a köszöntési és megszólítási szokásokra is vonatkozik. A modern társadalmak elkerülheteüenül növekvő hiedelmi és értékpluralizálód ása miatt manapság ennek hiánya fenyegeti leginkább a közbizalom alakulását; ebből származnak a legsúlyosabb bizalmi konfliktusok.

8.    Beleélő képesség (empátia) és segítőkészség híján, a másik ember iránt tanúsított figyelem és tisztelet előlegezése nélkül nem dönthetjük el, hogy indokoltan nyilvánítjuk-e bizalmunkat vagy bizalmatlanságunkat. Az intézmények is emberi arcukkal és ez irányú érzékenységükkel szolgálhatnak rá bizalmunkra. Az iskolát nem falai, hanem tanárai teszik bizalmunkra méltóvá vág)' méltatlanná; ugyanezt mondhatjuk bármely hivatalról is. Láttuk: a bizalom az elővételezhetőségen múlik; ennek fenntartásához viszont elengedhetetlen bizalomnyilvánításunk eredményének szüntelen „visszajelzése”: a sikeres bizalom teli tranzakciók élményszerű megtapasztalása. A modern mediatizált és kommunikatív társadalmakban ehhez újszerkezetű tájékozottságra és ismeretekre van szükség; a személyesség rovására egyre inkább teret hódít az intézményesülés, az „internet barátság” és az anonimitás. A tudatlanság és tájékozatlanság a bizalom odaítélésének tétovaságához vagy kiszolgáltatottsághoz vezet.
 
9.    A bizalomnyilvánítás sikerei mindig pozitív érzelmekkel járnak együtt; ezek újra és újra ráeszméltetik az egyént: érdemes bizalommal élnie. Az erőteljes érzelmi élmények rendszerint megerősítik és alátámasztják a racionális belátást. Viszont alig akad olyan tapasztalat, amely jobban rombolná a közjót és a személyiséget, mint a méltatlanra pazarolt, elfecsérelt bizalom: a súlyosan frusztrált bizalmi jóindulat. A szüleiben vagy nevelőiben, személyes kapcsolataiban, politikusaiban vagy üzletfeleiben csalódott embert - legyen bármilyen zsenge korú! - leginkább a cinizmus, az agresszió vagy az önrombolás valamely formája fenyegeti. S ki tudná megmondani, hogy a frusztrált bizalomnyilvánítás révén mennyi gyúanyag halmozódik fel társadalmunkban?!

10.    Minden társadalomra és korszakra jellemző lehet a benne áramló bizalom összmen ny is égé, jóllehet azt nem tudjuk egzakt módon mérni. Csak közvetett és közvetlen jelei alapján következtethetünk rá. Ennek a dinamikusan változó társadalmi bizalmi mérlegnek a szakadatlan nyomon követése és számontartása módfelett tanulságos lenne; e célra kezünk ügyében vannak a különféle véleménykutatási technikák. E tekintetben tanulságosak lehetnek az USA-ban végzett longitudinális közérzet- („vvell- being”) kutatások.

11.    A bizalomnyilvánításnak vannak kitüntetett céltárgyai, közöttük a leggyakoribb és legfontosabb - a „másik ember”. Bizalmi tőkénkkel leginkább közvetlen személyes környezetünkben - családunkban, rokoni és baráti körünkben, munka- és eszmetársaink világában - gazdálkodunk. A bizalom is hasonlatos a szeretethez: ha adakozunk belőle, nem fog)', hanem gyarapszik, feltéve, hogy nem élnek vissza vele. A szeretet méltatlanra is áldozható, arra is, aki nem szolgálta meg, a bizalom jóval kevésbé. Aki rendre visszaél bizalmunkkal, azt joggal fosztjuk meg előlegezett jóhiszeműségünktől. Ezzel kapcsolatban azonban termékeny erkölcsi éspszichológiai vitákra nyílik lehetőség, sok egyéb mellett arról is, hogy miképpen járjunk el a fiatal, nevelődő személyiséggel.

 12.    Utaltunk már rá: bizalmunk tárgyai ember alkotta intézmények, szewe- zetek és szellemi objektivááók is lehetnek, bizalmunkat nem csupán embertársaink élvezhetik, hanem a társadalom felhatalmazásával élő és javára munkálkodó intézmények is. Ezek sikeres működése jelentős - bár pontosan meg nem mérhető - mértékben bizalmi tőkéjükből táplálkozó társadalmi képükön múlik, vagyis azon, mekkora az irántuk megnyilvánuló tömeges bizalom. Parlament és kórház, iskola és rendőrség, egyház és politikai párt, önkormányzat és hivatal s megannyi társuk egyaránt célja és tárgya lehet a bizalomnyilvánításnak vagy -megvonásnak.

13.    Egyebek közt ezért is van szoros és meghitt kapcsolat bizalom és tekintély között. A teljesítményen nyugvó, azonosulásra késztető szerves tekintély mindig bizalomgyarapító; a tartósan kinyilvánított bizalom pedig autoritást teremt. A tekintélyeit elvesztő vagy romboló társadalom eltorlaszolja a bizalom egyik fontos forrását. A tekintélyt és a bizalmat nélkülöző intézmény pozitív érzelmeknek sem lehet a tárgya. Lehangolóan szemlélteti ezt például a honi parlament tekintélyének és az iránta táplált bizalomnak az alakulása.

14.    Bizalommal viseltethetünk a társadalmi szimbolizációs és objektivá- ciós rendszerek iránt is, amilyenek a viselkedésszabályozó normarendszerek (erkölcs, jog, tradíció, szokás és rítus, konvenció stb.) és a nemzeti szimbólumok. A hagyománytisztelet az elődök bölcsessége és műve iránti bizalmat tükrözi. Az erkölcsi rend azon az előlegezett bizalmon nyugszik, hogy normái nemzedékeken át igazolódtak (akkor is, ha megszegték őket!), s ezért az emberek inkább hajlanak arra, hogy betartsák, mintsem hogy áthágják őket. A hit- és hiedelemrendszereket azért tesszük magunkévá, mert feltétlen bizalmat keltenek bennünk. Ha a jogrendszer nem élvezi a polgárok bizalmát - fejletlen a „jogállamiság” -, kellő jogtudat híján csupán a külsőleges kényszerítés marad a szintéren. Joggal mondhatjuk: a bizalom mindenkori állapota áthatja a társadalom minden pórusát. Olyan, mint az oxigén: főképpen a hiányát észleljük, mivel egyébként a mindennapi érintkezés természetes és magától értetődő közege.

15.    Önállóan vizsgálható, feszültség terhelte jelenség, hogy miképpen válik a bizalom tudatos társadalmi befolyásolás — alkalmanként manipuláció - tárgyává; a bizalomvesztési, bizalommegvonási és bizalomrombolási folyamatok mind ennek a szolgálatában állnak. Mindegyik részjelenségnek megvan a maga különös dinamikája; ezek részletes elemzésétől most el kell tekintenünk. De arról akár csak futólag is szót kell ejtenünk, miből származnak ezek a fejlemények. így vagy úgy - olykor ösztönösen - mindenki tudatában van, hogy az általa élvezett bizalom erkölcsi, gazdasági és politikai tőke, amely valóságos és szimbolikus javakra váltható. Ezért minden társadalmi szereplő természetes módon gyarapítani igyekszik a maga bizalmi tőkéjét - vagy akár annak látszatát. Egyúttal pedig devalválni törekszik a versenytársa és ellenfele rendelkezésére álló bizalmi tőkét. A modern társadalom gazdasága, politikai élete és egyéni karriermintája a szüntelen versengés elvén nyugszik, ennek pedig a bizalom a váltópénze, sőt az „aranytallérja” - gyakran előfordul, hogy túlságosan sok „hamis pénz” van forgalomban. Minden parlamenti vagy egyéb választás valójában különös „bizalomgazdálkodási” művelet.

16.    A bizalomvesztés jobbára spontán fejlemény: a bizalom birtoklója bárminemű szándékoltság nélkül - kudarcai és hitelének megrendülése nyomán - fokozatosan elveszítheti a korábban élvezett bizalmat. A társadalom tagjainak tetemes része bizalommegvonással sújtja. A bizalomrombolás viszont mindig aktív és céltudatos művelet: közszereplő vagy árucikk egyaránt tárgya lehet. Aki él vele, olykor méltatlan eszközökkel is tudatosan csökkenteni igyekszik a versenytársak hitelét: bizalommegvonásra óhajtja késztetni a közvéleményt.

17.    Az önmagunk iránti bizalom növelése, illetve a versenytársak iránti bizalom rombolása nyilvánvalóan ugyanazt a funkciót teljesíti. Ámde amíg az előbbi konstruktív módon gyarapítja a társadalom bizalmi össztőkéjét, az utóbbi sorvasztja a köz- és magánkapcsolatok szövetét. Egye bek közt azért is, mert tekintélyeket rombol - persze ezek alkalmanként rá is szolgálnak! és negatív indulatokat, gyűlölködéseket gerjeszt.

18.    Mint mondják, legutoljára a hal eszmél rá arra, hogy létezik valami olyasmi, amit víznek hívnak. Hasonló a helyzet a bizalommal is; a hétköznapok tumultusában ritkán eszmélünk rá. De ha hiányzik, levegő után kezdünk kapkodni. Ezért lehet méltó állhatatos figyelmünkre és szüntelen töprengésünkre mindaz, ami társadalmunk „bizalomgazdálkodásá- val” bármiképpen összefügg.

2004

Nemzet és baloldal (Noran Libro 2015)

 
IV/5. A zsidóság szerepe

Egészen sajátos, kényes, nehezen tárgyalható, mérgezett kérdés a magyar zsidóság viszonya egyrészt a haladáshoz és a baloldalhoz, másrészt a nemzeti lét témaköreihez és  jelenségvilágához. Tulajdonképpen hallgatólagosan a 20. század eleji munkás-tömegmozgalom kialakulása és különösen a tanácsköztársaság epizódja óta hagyományozódik egy hol megfogalmazott, hol lappangó, ki nem mondott tétel, a baloldali mozgalmak és a zsidóság meghitt, szerves, szükségszerű kapcsolatáról és szerepéről a hazai fejleményekben és eseményekben. Ez az azonosítás alapul szolgál ahhoz is, hogy a haza, hazafiság és a zsidóság gyakran disszociálódik. A politika szélsőjobboldalán ez magától értetődik, de a hétköznapi tudat tágabb rétegeiben is, s e disszociáció révén a zsidó kategóriája azonos lesz a kozmopolita, a nemzeti problematika iránt érzéketlen polgár figurájával és mentalitásával. Ebben történelmi epizódok az említett módon szerepet játszanak, súlyos előítéletek fogantak ennek nyomán, és hatnak mindmáig, miközben hol nyíltabb, hol rejtettebb tabusítási folyamatok fonják be a kérdéseket, és a holokauszt szörnyűsége újabb tabupecsétet ütött a kérdésre - pedig a dolog meglehetősen világosan és racionálisan, és főleg előítéletek nélkül értelmezhető. Valamilyen ok miatt hiányzik egy átfogó elemző vizsgálódás a Magyarországon történt tömeges asszimilációs folyamatokról - legalább négy ilyen kitapintható az újabb kori történelemben: a zsidóságé, a sváboké, a betelepült németeké és a szlovák szórványoké. Egy ilyen elemző vizsgálódás esetleg visszamehetne akár a kun vagy jász törzsek korai, tökéletes asszimilációjának rekonstruálható fejleményeiig. Tanulságos lehetne végigkövetni, hogy hogyan is zajlottak le. Az utóbbi időben néhány vizsgálat - például a hazai svábok esetében - rekonstruálta annak a különös kettős tudatnak a szerkezetét, amelyet az itt maradottaknál tapasztalhatunk. Erről tekintélyes értekezések is születtek. A századfordulón Ady még természetes módon beszél svábokból jött magyarokról, akiknek ő nem magyar. Szabó Dezsőnél még párhuzamos folyamatokként szerepelnek kritikai indulataiban a sváb és a zsidó asszimiláció folyamatai és következményei, amint regényeiben is megleljük ezek nyomait. Az, hogy a zsidóság viszonylag szűkös történelmi időt kapott a sikeres asszimiláció kivitelezésére, meglehetősen kézenfekvő, hiszen a tömeges bevándorlás a kiegyezést követő korszakhoz kapcsolható. Teljesen érthető, hogy az asszimilációnak van egy felületibb, az adott kultúra ornamentikájához kapcsolódó, a nyelvhez kötött és a nyelv művelésével járó rétege az irodalomtól az újságírásig, a színháztól a különféle művészeti ágakig - és van egy érési ideje, egy olyan beérési periódusa, amely nem az aktuális társadalomba épül be, hanem egy történelmi tradíció világába, érzületvilágába, mentalitásába, és ez egy egész történelmi korszakot igényel. Főleg a második, harmadik nemzedékek érzik gyakran úgy, hogy nem futja az idejükből, hogy nem teljes a befogadottság. Bonyolítja a képet az, hogy az asszimilálódni kívánó etnikum jelentős csoportjai nem óhajtanak ebbe a folyamatba bekapcsolódni, és rendkívül markánsan élnek az ön-megkülönböztetés eszközeivel. Erről keveset szokás szólni, inkább szokás arról szót ejteni - joggal egyébként -, hogy mindenfajta diszkriminatív megkülönböztetés, előítélet-gerjesztés hátrányos. Ennek fonákjaként azonban, de ettől függetlenül is létezik egy sajátos, a kultúrában, a vallásban, az illető etnikai csoport történetében gyökerező, a rítusokban, az öltözékekben, a szokásokban gyökeret eresztő hagyományvilág, a „Hegedűs a háztetőn” oly plasztikusan dalolt tradíciójának jelentősége, amibe bele kell élni magát egymást követő generációknak, konfliktusokkal, nehézségekkel. Érthető tehát, hogy ha tömegesen éreznek nehézséget, diszkriminatív megkülönböztetést, akkor fogékonyak lesznek egy olyan ideológia iránt, amelyik transzcendálja ezt az átmeneti állapotot, mintegy megspórolja a nemzeti azonosulás folyamatait, és az internacionális mozgalom, az internacionális elgondolás szellemében megkerüli, megtakarítja azt az olykor fájdalmas folyamatot, amelyet a nemzeti azonosulásnak, a nemzeti identitás kidolgozásának nevezünk.

Balázs Béla naplója hűséges tükre ennek a kereső, kutató életútnak, ennek a szenvedélyes keresésnek, amely a Kodályhoz fűződő meghitt barátságtól elvezet a Lukács Györggyel való kapcsolatig, az önkéntes hadba vonulástól, a magyarsággal való egybeolvadás szándékától az új zsidó identitás, a kelet-európai haszid mentalitásig. Ehhez hozzájárulhatott, hogy a századelőn jelennek meg azok az írások, amelyek hozzáférhető nyelveken először bocsátják az európai értelmiség rendelkezésére a haszid történetek, életfilozófia dokumentumait, teszik lehetővé annak a képnek a kialakulását, amelyet akkoriban az új zsidó mentalitás szóval illettek, valamint Bécs és Budapest érintett köreiben ismertségnek, népszerűségnek örvendett. De Balázs Béla tovább keres, és eljut a kommunizmusig. Ez az út sokak útja lett akkor is, később is. Ez természetes esélyt kínált a zsidóság és a baloldal kapcsolatának erősítéséhez, amit egyetemes jelenségként lehetett a 19. század derekától tapasztalni, valójában az ezredfordulóig, amikor a baloldali mozgalmak sajátos kritikus válságállapotába kerültek.

A baloldal és a zsidóság kapcsolatát érintető fejtegetésekhez hozzá kell fűzni, hogy itt csupán jellemző tendenciáról van szó, amely nem tükröz sem mennyiségi arányokat, sem minőségi jellemzőket. A tendencia kétségtelenül létezik, de nyitva marad a kérdés, hogy az adott populációt milyen mértékben érinti. Feltehetünk két megfontolást, mint magyarázó elvet. Az egyik egy generációs elv. Mint utaltunk rá, a második, harmadik generáció fiatal tagjai, tehát az iskolázás utáni életszakasz kezdetén álló generáció tagjai azok, akik Koestler és mások módjára hajlamosak arra, hogy ilyen útra lépjenek. Egy másik tényező, ami erősítette ezt a kényszert, vagy úgy működött, mint ahogyan a cári Oroszország hivatalos és törvényekben rögzített antiszemita politikája érvényesült, bezárván a továbbtanulás és a belső migráció lehetőségeit, vagy pedig olyképpen, mint a két háború közti numerus clausus logikája, amely a dolog természeténél fogva az imént említett generációs feszültséget élezte ki. Hiszen hátrányai főképpen a pályakezdő, életútja elején járó nemzedék tagjait sújtották és érintették. Hasonlóképpen ajánlatos bevonni a fejtegetésekbe a József Attila-i és a Radnóti-modellt. József Attila útja a „dönts a tőkét”-től és a lebukottaktól a Hazám szonettciklusáig, az „édes hazám fogadj szívedbe” óhajáig világosan jelzi annak a szintézisnek az irányát, amely a kor levegőjében volt és a fasizmus uralomra jutásának egyik tanulságaként oly intenzíven foglalkoztatta József Attilát. Hasonló a helyzet Radnóti esetében is, akinél Sík Sándor és hatása, valamint a falán függő Arany János portré együtt jelezte azt, hogy micsoda dráma zajlott le azokban, akik a nemzeti azonosulás útján, és egyúttal a baloldallal való mély rokonszenv talaján oly messze jutottak, mint éppen ő, s amit a faji törvények durván megszakítottak és lehetetlenné tették konstruktív kibontakozását.

A fentebb tárgyalt kérdés megvilágítása szempontjából igen tanulságos lehet Deutscher két ismert tanulmányának, nevezetesen a Disraeli és Marx személyéről és pályájáról szóló írásainak figyelembevétele és összehasonlítása. Disraeli a klasszikus angol asszimiláns, aki korának sikeres miniszter- elnökévé tudott válni azáltal, hogy képes volt alkalmazkodni az angol arisztokrácia világához, tökéletesen átvéve annak  finom rezdüléseit is. Míg Marx, aki igen hamar kilépett a német keretekből, és élete nagyobb részét Németországon kívül töltötte - a ’48-as forradalmakat követően Franciaországban, majd élete végéig Angliában -, merőben más pályát futott be, és ugyanazon a színtéren, Londonban, Angliában, az internacionalista szemléletmód, ideológia és az egységes világpárt eszméjének megalkotója és elméleti megalapozója lett.
Gyökeres változást jelentett, amikor az Izrael Állam létrejöttével megteremtődött az a helyzet, amely más asszimilációs folyamatokra jellemző volt, hogy az asszimilálódó kisebbség hátterében ott volt az önálló nemzetállam, amely egyrészt támasza, másrészt ösztönzője volt ennek. Ez magyarázza azt a fejleményt, amelyről már szó esett, hogy a cionizmus és az szocializmus, a munkásmozgalom miért futott hosszú időn keresztül párhuzamosan, sőt, hogy az Izrael Állam megalakulásában miért játszottak kulcsszerepet még az első telepek és kibucok létrejöttében a 20-as évektől a munkásmozgalomban részt vett szocialista aktorok és munkásmozgalmi emberek. Izrael első politikai vezetői is a munkáspárt tagjaiból kerültek ki, jórészt a kelet-európai bevándorlók soraiból.

A dolognak van egy másik érdekes oldala, amelyről ugyancsak kevés szó esik, de a 20. század kataklizmáiban és azóta is felfedezhető és kritikussá vált: ez a nemzetvesztés. A tömeges nemzetvesztés folyamata, ennek alakjai, jellemző folyamatai. Tulajdonképpen nem az újkor hajnalára vagy a késő középkorra jellemző peregrinátusról van szó, hiszen annak méretei és jellege merőben mások voltak. A nagy fordulatot a századforduló nagy kivándorlási hulláma jelentette: „s kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” sorban összefoglalt fejlemények. A nagy lökések, mint a 1920 utáni, az ’44-’45 utáni, majd az ’56-os vagy napjaink hullámai  mind-mind sajátos történelmi helyzetben zajlott le. Arról meglehetősen érdekes, s jó vizsgálataink vannak, hogy az amerikai-magyar együtt élő kolóniaszerű alakzatok hogyan maradtak meg egy darabig, majd hogyan bomlottak fel, hogyan gyorsultak fel az asszimilációs folyamatok, hogyan áradtak szét, és olvadtak fel a beolvadás, a házasodások, a nyelv elvesztése és a gyökerek elhalványulása következtében a kibocsátó hazához fűződő emlékek, kapcsolatok. Ez számos egyéb vonatkozásban is érdekes lehetne, de a fonákja, ami erre talán öntudatlan válaszként megszülte a világnemzet fogalmát, az egyrészt egy közhelyszerű igazságot tükröz, hogy kivétel nélkül minden etnikum tagjai, legalábbis az európai nációkról szólván, de ma már Ázsia is bővelkedik hasonló tapasztalatokban, főleg Kína; tehát közhely, hogy a népcsoportok szerteszóródnak a globalizált világban, s ezek a folyamatok felgyorsulnak. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy egy etnikai csoport, egy nemzet tagjai manapság meglelhetők a világ minden pontján. Bár vannak sűrűsödési pontok, ahol nagyobb számban jellemző módon vonzzák egymást, de ebben az értelemben minden európai nemzet világnemzet, sokkal inkább, mint a magyar, elegendő csak a lengyeleket említeni, és a folyamat gyorsul, talán legkevésbé a skandináv országokról mondható ez el. Más oldalról azonban egy illúziót is rejt magában ez a fogalom: azt az illúziót, hogy az etnikai alapú nemzet, tehát mindazok a világban, akik őrzik valamiképpen identitásuk fontos vagy kevésbé fontos elemeként magyar mivoltuk vagy származásuk tényét, valamilyen értelemben homogén egységet alkotnak, és egyúttal büszkeségül is szolgálnak az anyanemzet tagjai számára, akár létszámuk, akár teljesítményük miatt. Ezt a gyakran méltatlan játékot szokás eljátszani a magyar Nobel-díjasok hovatartozásának konstatálásával és a nemzeti öndokumentáció részévé avatásával, de persze a dolog végül is minden esetben az egyén szintjén dől el. Itt tömeges statisztikai adatokkal lehet ugyan operálni, de az adatok mögött lappangó egyéni sorsok, élménymintázatok, a megőrzés, az önmegőrzés, az eltávolodás, a lemondás, a szembefordulás, a letagadás alakzataitól kezdve számos más egyéni sorsmintázat is belefér ezekbe a folyamatokba. A dolog lényege tehát az, hogy a nemzet és haladás érzékeny, kritikus pontjainak módszeres számontartása és vizsgálata feltétlenül érdemes arra, hogy a vizsgálódás során szüntelenül szem előtt tartsuk tényeit, konzekvenciáit és hatóköreit.
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,787 MODIFIED: 2019.03.31 00:07:53.MD5: a650b108a1ba92dbbd18e8f44ecd3ee4 STATUS: OK  This window is : x