Úvod / Nyitóoldal
   
 
Oto Psenak  19-10-15   162  
0
Csoóri Sándor 1991-ben megjelent kötete 1982-1991 között keletkezett politikai írásait tartalmazta, többek között a  Duray-könyvhöz 1982-ben írt elöszót is. Rossz hírét azonban nem ennek köszönhette, hanem a címet adó esszé-nek, amely eredetileg a Hitel periodikában jelent meg folytatásokban 1990. szeptemberében és már akkor nagy botrányt kavart. A szerzö magyar-zsidó vonatkozásban fordított asszimilációs folyamatról vizionált és a nemzetet próbálta óvni a szabadelvü-, és kozmopolita befolyástól. Ugyanez a ideológiai tétel késöbb megjelent a többi Kelet-Európai társadalomban is, azonban Magyarországon volt legerösebb a viszhangja. Ugyanakkor Csoóri érzékeny kronikása a rendszerváltozás utáni elbizonytalanodott értelmiségi létnek.  

A kötet az 1989/90-es vitákból két válasz-írást közöl, ezeket ismertetjük az alábbiakban néhány további cikkel kiegészítve.
 
 



Magyar Nemzet 1989. 11 .20.

 

Csoóri Sándor: Válasz Mécs Imre nyílt levelére
Kedves Imre!
Kamaszkoromban történt meg velem, hogy halaszthatatlanul fontos üzenetet kellett átadnom egyik barátomnak. Egy szerelem élete forgott miatta kockán. Kattogott bennem az idő, mint a pokolgép, de hiába csöngettem, dörömböltem barátom bezárt kapuján, senki nem nyitott ajtót. Az utcára néző ablakok is csak hidegen szegeződtek rám. Tehetetlenségemben nem maradt más választásom, minthogy az üzenetet papírra írjam, a papírt odakötözzem egy ököl nagyságú kőhöz, és egy romantikus regény szereplőjeként, nagy erővel bedobjam a csukott ablakon.
Ma is hallom a darabokra tört ablak lidérces csörömpölését a magasban.

1.
A Magyar Nemzet november 20-i számában megjelent „Nyílt leveled” ilyen kőhöz kötözött üzenetként zuhant be – jelképesen – hozzám az ablakon. Úgy gondoltad: életfontosságú gondot kell megosztanod velem.
Köszönöm bizalmadat ebben a kapcsolatokat szétziláló világban. Sose számoltam utána, hány év alapozta és szilárdította meg köztünk a csöndes rokonszenvet, de lassan kitelne belőle már egy korszak is. A hetvenes évek közepétől mostanáig tizenhárom-tizennégy esztendő telt el. S micsoda satuba szorított idők! Ha a kádári párthatalom külön ellenzéki csoportba sorolt is bennünket – Téged a vadabbakhoz osztva, engem a szelídebbekhez –, végső eltökéltségünkben nem különböztünk egymástól. Azt hiszem, hogy ez a legmerészebb ellenzéki „gerilla-cselekedeteinkben” többször is kiderült. A hetvenhetes Charta aláírásától kezdve a Bibó Emlékkönyvön át, Monorig, s ugyanígy azokon az áthevült tünteté187seken is – a Batthyány-mécses körül, vagy a brassói tüntetés évfordulóján a Keletinél –, ahol gumibotozó és motorbiciklis rohamrendőrökkel szemben kellett fedetlenül politizálnunk.
Tőled, a vadabbtól, bizonyos idő után „természetesebben” fogadták el ezt a szembenállást, mint tőlem. A hatalmon levők az enyémet sehogyan sem tudták megemészteni. Nemcsak azért, mert gyakran találkoztam velük, hanem azért, mert többször is megesett, hogy a nyilvános tüntetésekről egyenesen a tárgyalásokra mentem, mintegy folytatva az utcára kivonulók rendszert megingató mondatait.
Elismerem, különös alakítás, különös sors. Te is tudtad ezt rólam, sőt helyeselted is, hogy bejáratos vagyok az oroszlán barlangjába. Arcpirulással írom le, de talán ennek a vakmerő ártatlanságnak is volt némi szerepe abban, hogy a magyar politikai életben simábban, veszélyesebb zökkenők nélkül zajlottak le a rendszerváltás fordulatai. Kádár és Konrád, Grósz Károly és Kis János között voltak olyan rugalmas, lökést elhárító politikusok, akiknek épp a személyes érintkezés következtében fölösleges botrányokat sikerült elhárítaniuk.
Nem is tudom, mért emlegetem most ezeket a napszítta időket, a múlt mellékesnek tetsző apróságait, amikor Te jelen idejű s drámai szavakkal fordulsz hozzám, közös fellépésre buzdítva a november 26-i választás érdekében.
Talán azért, hogy megőrizhessem a régi hangot.

2.
Azzal kell kezdenem, hogy soha rosszabbkor nem kaphattam volna Tőled ilyen lelkiismeretet fölkavaró levelet. Épp az elmúlt hetekben döntöttem el, hogy fokozatosan kivonulok az egyre ingerültebbé váló, csetepatés közéletből, ahol sörösüvegek és kocsmai székek helyett súlyos rágalmak röpködnek oda-vissza a résztvevők között. S nem azért határoztam így, mert a saját fejemet féltem, hanem kiérleletlen, történelmi esélyeinket. Valami belső hang azt súgja rég, hogy az én helyem újra az irodalomban van, nem a politika szorítójában. S nemcsak azért, mert a politikai gondolkodás a valóságnak csak töredékes és csökött dimenzióját képes magába fogadni, hanem azért, mert ha átmenetileg is – de jöhet idő, hogy megbomlott viszonyaink között ismét az irodalom lesz az az 188épen maradó központ, ahonnét a hit, az emberi remény, a belátás újrateremtheti magát.
S Te eközben kényszerítesz vissza, illetve ki, a pástra. Ha megkérdezel előre, hogy hajlandó vagyok-e nyílt leveledre válaszolni, kereken visszautasítom. Semmi szükségem arra, hogy bármelyik oldalról indulva is, téves csatatéren hadakozzam. De mert nem szóltál, puszta jóindulatból is, szükséghelyzetet teremtettél számomra. Ha nem válaszolok, azt a látszatot kelthetem Benned és másokban is, hogy elgyávultam. Ezt a terméketlen gyanút, mint annyi mást, persze kibírnám, hacsak rólam volna szó, de baráti leveled szinte észrevétlenül, fokról fokra egy párt hanghordozására vált át, a Szabad Demokratákéra, és mögém is fölsorakoztatod rögtön a Demokrata Fórumot. Sőt kérni is arra kérsz, tegyek meg mindent, hogy a Fórum vonja vissza bojkottfelhívását, és bízza tagsága lelkiismeretére, részt vesz-e hazánk első országos népszavazásán.
Talán magad sem veszed észre, hogy lehetetlenre kérsz. S bármilyen fonák és hajmeresztő is a gondolat: miattatok nem tudok Neked, illetve Nektek segíteni. Hisz ami köztünk, de még inkább szervezeteink között hónapokkal, évekkel ezelőtt véglegesen (?) eldőlt, hogyan lehetne a választások előtt két nappal egy bűvészpálca-suhintással helyrezökkenteni?
Homályos a mondat?
Csak úgy tudom megvilágítani, ha visszahátrálunk a kezdetekhez.
Abban, azt hiszem, mindenki egyetért, hogy a mai Magyarország két legmarkánsabban megfaragott arcú ellenzéke a radikális ellenzékből és a népi-nemzeti ellenzékből összeverődött tábor. Azaz: a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Kétféle stílus, kétféle ütemérzék. S természetesen kétféle előtörténet is. Ti a hetvenes évek elejétől-közepétől mindig láthatóbbak, fürgébbek, merészebbek voltatok nálunk. A megszervezett politikai ellenállásban is kezdeményezőbbek. Tisztelet érte!

3.
De ha már errefelé kanyarodott ez a levél, valamit a mi nehézkességünkről és óvatosságunkról is el kell mondanom. A megfontoltság eredetéről. Az 56-os forradalom utáni helyzetben Kádárék két madárijesztő fogalmat állítottak föl elénk riasztásul: az ellenforradalmiság fogalmát és a nacionalizmusét. Egyformán bűn volt mind a kettő, de az utóbbi – a tör189ténelmi képzettársítások miatt – még visszataszító jellemhibának is számított. Ugyan mit jelentett 56 után a magyarság „nacionalizmusa”? Semmi mást, mint a forradalmat leverő szovjetek elleni indulatot. Kommunizmusellenességet, s egyúttal a megtaposott nemzet föltápászkodásának az igényét. Inkább védekezést, mint támadást. Mégis ez a fogalom különös röppályát futott be máig. Aki „nemzeti” volt itt nálunk, afféle szégyenbélyeget kapott a homlokára. Nemigen beszéltem róla Neked se, másoknak se, de mióta az irodalomban és a közéletben forgok, én is kínoskodva viselem ezt a bélyeget. Tudniillik ez rögtön fajiságot, idegengyűlöletet, antiszemitizmust jelent. A főbűnök mindegyikét. Pedig mit akartak legmakacsabbul éppen a nemzetiek? Azt, hogy a személyiségét vesztett nép találjon végre magára. Hogy lelki függetlensége után szerezze vissza politikai s nemzeti függetlenségét is. A tudat a bizonytalanság reakciója mindig, mint ahogy Babits mondja. Valójában ennek a tudatnak a visszaszerzésén fáradoztunk, a leggyakorlatiasabb okokból is. Hiszen, ha egy nemzet önmagában, belül, a lelkében erős, erős más kapcsolatában is. Rossz kedvvel mondom, de ki kell mondanom: mindaddig gyötrelmesen roncsol például a zsidóneurózis Magyarországon, ameddig a magyarságneurózis szétzülleszti tartásunkat. Mi, nemzetiek, ezt a lassú belső építkezést kezdtük el a hatvanas évek közepe, s vége felé. De mivel közvetlenül nem végezhettük, ki kellett hát „találnunk” valami hasonmás témát, amely a gondolatokat képviseli. Így próbáltuk a nemzeti ügyet a népszaporulat kétségbeejtő állapotára utalva föltámasztani. Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű „urbánus” barátunk ablakából is. Aztán jött a népművészet, a táncházmozgalom, Erdély, a kisebbségi magyarság melletti kiállás korszaka. Kezdetben – hangsúlyozom, hogy kezdetben – ez is megszállott magyarkodásnak tetszett. Magyar izé, csűrgöndölő, komámasszony filozófia – hangzott innen-onnan is gúnyosan. A legélesebb mondatot az én mellemnek szegezte egy kitűnő ember: „Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat.”
Tökéletesen megéreztem és megértettem ennek a félelemnek az eredetét. Nyíltan beszélni erről azonban nem lehetett. Maradt tehát a két malomkő között őrlődő lélek csöndes drámája. Radikalizmussal e téren nem juthattunk volna túl messzire. Módszerünk, stílusunk, nehézkességünk nemcsak alkatunkból, de sorsunkból is levezethető. A magyarság ügyéről még ma is sokkal nehezebben ejtek ki egy-egy mondatot, mint 190bármilyen politikai ügyről. Hát még a hatvanas években! Azt gondolom: ha megírja egyszer valaki a magyar ellenzék történetét 1956-tól a 80-as évek végéig, külön fejezetet kell majd szentelnie annak a kulturális ellenzéknek, amely a nemzeti tudat visszaszerzéséért és megerősítéséért többféle „jelmezben” kényszerült színre lépni.

4.
Nem most, de már két évvel ezelőtt se tudtunk a két szervezet összehangolásában megegyezni. Nyár volt, ott ültünk az Angelika eszpresszó teraszán, s Te arra kértél bennünket, fórumosokat, lépjünk be a Hálózatba. Egy olyan ellenzéki csoportosulásba, amelybe minden ellenzéki egy asztal köré ülhet. Csengey Dénessel együtt elhárítottuk ezt a nagyvonalú ajánlatot. Azzal érveltünk, amivel ma is érvelhetnénk: gyorsan és radikálisan csak a társadalom kisebbik felét lehet megváltoztatni, a többség megváltása kimerítő és hosszú folyamat. Még az ilyen suhantató időkben is, amikor a kommunistaellenesség dupla fedelű szárnyakat növeszthet. De mondtunk még mást is. Én személyesen ismertelek Benneteket, tudtam, hogy az állásaitokból – egy-két kivételtől eltekintve – mindegyikőtöket kiszorították. Ettől elbizonytalanodott a létetek, de minden kötöttségtől megszabadultatok. A rendőrség és a nyugati sajtó együtt „foglalkozott” Veletek. Hosszú idő után – ebben persze benne vannak a verések és zaklatások is – elértétek, hogy ha a „kelleténél” jobban rátok fekszik a hatalom, az amerikai s a nyugati bankok Kádáréktól még a kölcsönöket is megtagadják. A rendszert életben tartó kölcsönöket. Ez pedig nem akármilyen politikai siker! Még ha beárnyékolja is a meghasonlás. Mindent összegezve: lélekben talán Ti voltatok a társadalom legszabadabb polgárai. De akkor mi ott Csengeyvel azt mondtuk: a társadalom nagy többségének Ti követhetetlenek vagytok. Mert azt az érdes szabadságot, amelyet kiküzdöttetek magatoknak, igen kevesen tudnák csak megteremteni maguknak. Aki például ugyanazt mondta volna a munkahelyén, amit Ti a földalatt megjelenő Beszélőben, másnap már röpült volna az állásából, és sirathatta volna magát a családja.
Úgy emlékszem akkor, hogy a kezdeti feszültség ellenére is, egyetértésben váltunk egymástól el. Ha nem mondtuk is ki, de megértettük: védenünk kell a két szervezet egymástól eltérő szándékait, autonómiáját, s 191bármilyen versenytársak lesznek is a többpárti Magyarország közéletében, a másik felségterületét nem szabad megsértenünk.
Sajnos, az újabb események mindenfajta reményre és belátásra rácáfolnak. A Szabad Demokraták ugyanúgy lenacionalistázzák a Fórumot, mint Kádárék a nemzeti ügy képviselőit végig a harminc éven át. Nem beszélve az antiszemitizmus vádjáról. Ez olyan bántó és elnagyolt rágalom, mintha valaki a Szabad Demokraták Szövetségéről azt trombitálná folyton, hogy a fővárosi zsidó származású értelmiségiek pártja.
Ugye, érzed ennek a hidegrázós őrületnek a távlatait és perverz céltalanságát. Már most félhetünk attól, hogy az új magyar demokrácia nem szabadságba, hanem pszichotikus közérzületbe fog beleszületni. S a népi-urbánus ellentét eddig csak a szellemi életet osztotta meg, mostantól kezdve azonban átterjedhet a politika területére, ahol még az előbbinél is nagyobb pusztítást végez.

5.
És most én kérdem Tőled, Imre: ki lesz ezért a felelős?
A magyarságnak az elkövetkező időkben azok tudnának segíteni, akik a legjobb erőit összefognák. Igen, a legjobbakat! Még azokat a volt párttagokat is, akik pártellenzékként elvégezték a maguk szerény, történelmi munkáját a kétbalkezes és gonosz szocializmus lerombolásában. Ráadásul én még ennél is többet kívánok: azoknak, akik megrongált becsületüket helyre akarják hozni, ugyanúgy segítenünk kell, mint háborús rombolás után a romok eltakarításában és a házak újraépítésében. Mert, ha nem ezt csináljuk: nem lesz jogunk kimondani, hogy a szörnyű korszakot mi fejeztük be.
Talán mondanom is fölösleges: ehelyett mindenki a hatalmat akarja. Hódítani és győzni akar. Furfanggal, befeketítéssel, újság- és tévépropagandával. Győzni itt? A győzelemnek egyelőre nincsenek meg az objektív föltételei. Minden győzelem egyúttal vereség is. Idő kell hozzá, hogy szét lehessen választani őket egymástól. Hirtelen azok a kiéhezett hadifoglyok jutnak eszembe, akik hazatérve a táborból, mohón nekiestek az emberibb ételeknek – egyszerűen belehaltak a jóllakásba.
Érdemes lett volna más ütemet választani az átalakuláshoz. Megfon192toltabbat. Hisz az igazi radikalizmus magabiztos, sőt, ha kell, türelmes is. Hallom a Tieid szájából a választ: késésben vagyunk, ráadásul a visszarendeződés veszélye is fenyeget bennünket. Azt hiszem, az országot megosztó és szétziláló zűrzavar ma fenyegetőbb minden más veszélynél – kár tehát elcsapott ördögöket festeni a falra. Tegnap Kelet-Németország, ma Bulgária, holnap Csehszlovákia tépi le magáról a kényszerzubbonyt, és fölzárkózva mellénk, segít megakadályozni, hogy a kísértetek visszatérjenek.
De ideje, kedves Imre, hogy ezt a vallomásömlengést elrekesszem magamban, s néhány levélbeli gondolatodhoz fűzzek megjegyzést. Igen, az 1985-ös népszavazási kísérletünk Bős-Nagymaros ügyében! Követeltük a kormánytól, hogy az erőmű sorsáról az állampolgárok milliói döntsenek. Jött a cégjelzés nélküli válaszlevél a Minisztertanács Titkárságától, hogy nincs népszavazási törvény. Hozzon az Országgyűlés! – követeltük még Donáth Ferenccel együtt, de hiába.

6.
Arra a nyolcvanötös szavazásra jó lélekkel mentem volna el. Erre a mostanira nem megyek. Annak lett volna igazi tétje: gazdasági, nemzeti, történelmi, politikai tétje. Ennek a mostaninak nincs.
Mire szavazzak, Imre? Ha a négy kérdés helyett csak egyről kellene döntenem, nevezetesen arról, hogy közvetve vagy közvetlenül válasszunk-e köztársasági elnököt, minden töprengés nélkül elmennék. De mit keres ott a szavazólapon az a másik, már idejétmúlt három kérdés? Csúsztatónak került oda? Kortesfogásnak?
Ez a népszavazás így nem más, mint a pártok közt elkezdődött háború folytatása, álcázott fegyverekkel. Másképp fogalmazva: presztízsharc, politikai bokszmérkőzés, fölizgatott, de jól összezavart szurkolótábor részvételével.
Amit mondok, bűntudat nélkül mondhatom, mert, szerencsémre, nem vettem részt a Fórum bojkottfölhívásának a szövegezésében. Helyeslem? Elítélem? Inkább sajnálom, hogy megtörtént. De meg kellett történnie! Rákényszerültünk. Mint én erre az egyre hosszabbodó levélre, vagy arra, hogy köztársasági elnököt jelöljön a Fórum, pusztán azért, hogy a Ti vádatokat – a kommunistákkal való együttműködés vádját – letörölje magáról.
193
El kell ismernem, fürgébbek, rámenősebbek vagytok továbbra is a legtöbb pártnál, szervezetnél. Nálunk is. A kezdeti különbség tehát fönnáll, és jó ideig még meg is marad. Ez egyrészt előtörténetünkből és eltérő módszereinkből következik, másrészt abból, hogy a Ti tagjaitok zöme már foglalkozásánál fogva is a tudományok, a művészetek, a jog, a politika elkötelezettje. De ne felejtsétek el: a világban a józan okosság, az élethez szükséges bölcsesség egyenlően oszlik el, mint az oxigén. Láttunk már nagyon okos embereket zsákutcában, minden égtájon.
Végezetül hadd mondjak valamit arról, amit Pozsgayról írsz leveledben. Nem lesz könnyű, hisz évtizedek óta baráti viszonyban vagyok Vele, s ezt a viszonyt nem a politika „izzadta ki” magából, az csak nehezítette.
Volt idő, nem is olyan régen, amikor még – kisebb-nagyobb fönntartásokkal – igazán becsülted Te is. Láttad, hogy ő a fejsze foka a széthasításra ítélt tuskóban. Mintha akkor még a reálpolitikus szemével néztél volna rá, ma pedig egy fantomizált személynek látod. Jogod van hozzá természetesen. Az utóbbi időben én is látok körülötte árnyakat. De hát, ha valakit olyan mértékben kezdenek el támadni, lejáratni, mint ahogy őt, azon se csodálkozom, hogy egyszer-egyszer belegabalyodik a dolgaiba. Mindenesetre furcsa, hogy Ribánszki, Grósz ugyanúgy őt látja ellenfélnek, mint ahogy a Te, vagy az én szervezetem nekivadultabb tagjai. Persze, emögött is pártérdeket s hatalmi érdeket látok. Te is azt állítod, hogy az állampárt utódja őt akarja Jolly Jokerként fölhasználni.

7.
A látszat valóban ez. Nem is lehet más, mert abból a történelmi szituációból, amelyben még kínoskodva itt toporgunk, Pozsgay Imre csak hamiskodás árán ugorhatott volna ki. Nem egészen jó a példa, de talán gondolatébresztő lehet: a „mi Gorbacsovunk” vajon miért nem hagyja ott saját pártját, s miért nem alakít olyat, amely talán neki és nekünk is jobban tetszene?
Látod, védem őt, mint ahogy Téged is megvédenélek, ha képzeletében valaki olyan szereppel ruházna föl, amit én hazugnak tartanék. Pozsgay mint potenciális diktátor? Mint Damoklesz kardja? Kedves Imre, szavazzátok le becsülettel, de rosszindulattal ne mitologizáljátok őt se. Mert ezt a szokatlan, mélylélektani gerjedelmet látva, kény194telen leszek azt gondolni, hogy a szeptember 18-i aláírás megtagadásától a népszavazás kálváriajáratásig minden erőfeszítésetek őmiatta történt.
Ezért pedig nagyon szégyellném magam.
Kedves Imre, a kő már röpül. Az a bizonyos nehéz kő a 26-i népszavazás irányába, s ki tudja, hol áll meg? Te elmész szavazni, én nem. Előre félek a „győztesektől”, ha lesznek. Mert egy hamis helyzetből kiinduló győzelem mindenkinek árt, hisz ellenfélként is össze vagyunk kötve.

Budapest, 1989. november 23-án.
Baráti kézszorítással
Csoóri Sándor
 
 


 


Magyar Nemzet 1990. 09. 29.

 

Csoóri Sándor: A mélypont. Válasz Kertész Ákos nyílt levelére

Kedves Ákos,

a mai naptól kezdve történhetik velem bármi, az elmúlt két hét akkor is az életem mélypontja marad. Lidérces szeptembervég, nagy belső sárgulásokkal s olyan forgószelekkel a mellkason belül, amelytől évtizedes barátságok dőltek ki a helyükről gyökerestül. A botrány kirobbantója letagadhatatlanul én vagyok, vagy némi Adys utánérzéssel szólva, a rajtam is átsöprő Sors, a kínos következményekért azonban már nemcsak nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem tudom, mi jön még holnap vagy mi jöhet fél év múlva, de az első bírálóim után napokig azt gondoltam, hogy el kell némulnom, s kőfalat emeltetnem a szám elé.
A Te, Magyar Nemzetben megjelent nyílt leveled hangja zökkentett ki ebből a magam ellen forduló bűntudatból. Te nem rágalmazni és zsarolni kezdtél, mint jó néhány pályatársam, aki kilépett miattam az Írószövetségből, s pisztolyt se küldtél újságpapírba csomagolva, hogy lőjem főbe magamat, hanem azt üzented: hagyjuk már abba a zsidó-magyar kérdés borzolását és boncolását, mert fölösleges fájdalmat okozunk vele, de soraidban ott volt a biztatás, hogy mielőtt abbahagynánk, azért mondjam el én is a magamét.

Mennyivel más hang ez, mint azoké, akik rögtön baltacsapásokkal filozofálnak! Tudom, hogy vannak olyan területei az életnek és a halálnak, amelyeknek a szenvedés húzta meg a határát.
Ilyen terület a tragikus zsidó sors is. Örökös gyásszal és szomorúsággal körülkerített. Vészkorszakokat megélt ország. És ennek az országnak a status quóját nem lehet megbolygatni.
Csakugyan nem lehet?
Csakugyan!

Még akkor is, ha az ember tudja, hogy nemcsak az élet kényszerül folytonos újrakezdésekkel megújítani magát, hanem az emlékezet és az ember igazságösztöne is?
Még akkor is!

Összeránduló gyomorral a francia moralistára gondolok: Albert Camus-re. Ezt írja egyik tanulmányában: „De a görögök sose mondták, hogy nem szabad áthágni a határt. Azt mondták, hogy van, és aki át merészeli lépni, arra könyörtelenül lesújtanak.”
Én most itt tartok, kedves Ákos.
De bevallom Neked, még ebben az állapotomban sem cserélnék azokkal az elegáns szellemekkel, akik ahelyett, hogy bajt keverő írásom miatt, mondjuk, a barátság nevében cefetül lehordanának, fölényesen leváteszeznek, ami az én magyar szótáramban korpás lelkű prófétát, vadhazafit jelent.
Hogy miért nem cserélnék velük? Azért, mert ha egy halálosan fontos kérdés érintése olyan magasfeszültségű szikrákat vált ki, mint amilyenek fölgyújtották most közéletünket, akkor addig kell a szellemi emberek körében beszélni róla – akár sziszifuszi eltökéltséggel is –, amíg a nyomasztó igazságok nem semmisülnek meg a felismeréseinktől.

A legtöbb bírálóm – köztük Te is, Hanák Péter is – két végzetes tévedést hány a szememre.
Bevallom, mindkettőt jogosan. Még akkor is jogosan, ha a helyreigazításuk szövetében az erős szálak mellett majdnem annyi foszlékony szálra bukkanhattam, mint ők az enyémben.
Azzal kezdem én is, amivel te kezded keserűen: a zsidók és a magyarok szellemi-lelki összeforradásának a Vészkorszak utáni megszűnésével. Ezt írod: „Jól látok, Sándor, jól olvasok? Szóval Auschwitzért cserébe, engesztelésképp a pokoljárásért sújtsa a már megmaradtakat örök kiátkozás? Nem hisszük már el nekik, hogy asszimilációjuk őszinte lehet?”

De igen! Levendel László barátom élete, életműve, minden mozdulata, reflexe szinte szimbolikus életként igazol Téged. László – háta mögött némi kórboncnoki tapasztalattal – szanitécként kínlódja végig a cservenkai s a bori munkaszolgálatos tábor hónapjait, az erőltetett menet halálos vánszorgását, a kisebesedett lábak, lelkek, a kisebesedett levegő minden irtózatát és amikor hazaér, úgy dönt, hogy ő ennek a megbetegített, szerencsétlen magyar népnek az orvosa akar lenni. S az is már több, mint ötven éve!
A katarzisból ő a szeretetbe, a megértésbe, az emberfeletti vagy inkább emberi megbocsátásba tudott átlépni. Mint ahogy apád és sokan mások a szenvedő józanságba és tárgyilagosságba. Gondolom, az ő Vészkorszak utáni asszimilációjuk épp azáltal vált újra természetessé és teljessé, hogy belső konfliktusaik közben zsidó tudatuk valóságát is épen megőrizhették.
De el lehet-e várni a megalázottaktól, a kitaszítottaktól, a tömegsírok ledobhatatlan terhével hazaérkezőktől, hogy úgy gondolkodjanak a nemzetről és a hazáról, mint az elpusztított Radnóti, mint Levendel vagy mint az édesapád?

Nem lehet! A szörnyűségek túlélése utáni történelmi másnapon én még a bosszúállás beteges föllobbanását is megértem, noha elítélem. A nyers és a közvetett bosszúállást egyaránt, hisz akitől olyan abszurd módon veszik el a szülőföldjét, miként a zsidóságtól, mért ne választhatná helyette otthonául akár a gyűlöletet is? Azt az álcázott keskeny földsávot, amelyre egy eltévedt rossz pillantás miatt bármikor vissza lehet húzódni.
Ákos, az én személyes tapasztalataim szerint a Vészkorszak utáni asszimiláció nemcsak olyan volt, mint amilyennek leírod, hanem sokféle. Némely esetben képlékeny, határozatlan, távolságtartó, görcsös, rejtekező, színlelő. Sőt ennek a háború utáni asszimilációnak olyan változatai is kialakultak, amelyekben az érzelmi disszimiláció lehetősége szervesen beletartozott. Nehogy félreérts, ezt én nem szemrehányásként mondom. Ellenkezőleg: rossz kedvből. Mert ezt a fajta lelkiállapotot én az ember szomorú szabadságának gondolom; az eldöntetlenség csapdájának.

A fenti gondolatsort követve most Neked ismétlem meg újra kifogásolt tételemet: a Vészkorszak után nem azért szűnt meg az asszimiláció mindkét felet gazdagító lehetősége, mert a „mélymagyar” vagy a „mélybesenyő” Csoóri ezt sokaktól önkényesen megtagadja, hanem azért, mert a két-három koalíciós év nyűglődései után hosszú időre maga a nemzet is megszűnt. Elveszítette tudatát, ellenálló reflexeit. Ugyan mihez lehetett volna itt jó lélekkel asszimilálódni? Az internacionalizmushoz? A Párthoz? Rákosiékhoz? Az ÁVO félelmet keltő szelleméhez? Mihez? A bűnösnek nyilvánított magyar néphez? Egyszerre Kölcseyhez, Adyhoz és a Sarlóhoz és a Kalapácshoz? Lukács Györgyhöz és a szerepéből kiesett Veres Péterhez? Bibóhoz persze lehetett volna. Csak ki kellett volna százezer példányban adni például az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányát és a zsidókérdésről írt katartikus munkáit. Ezzel talán elkezdődhetett volna a szétesett nemzet megteremtése. De a megtisztulás és a kiengesztelődés helyett a bemocskolódás folytatódott. S a Bibóban kifejeződő „nemzeti szellemet” mint káros taktikát és stratégiát Bibóval együtt félrelökték. S valamiképp hasonló történt Illyéssel is. A magyarság lelkiállapotát és egzisztenciális tragédiáját legeszelősebben – ugyanakkor a legtisztábban! – Illyés verse: az Egy mondat a zsarnokságról fejezi ki. Sajnos, ezt a verset is csak az ötvenhatos forradalom szabadította ki az asztalfiókbörtönéből.

Szekfű azt írja, hogy nemzeti önismeretünk a dualizmus korában állt a legalacsonyabb szinten. Kár, hogy Szekfűnek nem volt alkalma később helyreigazítani történészi véleményét.
Az ég szerelmére, Ákos, az asszimiláció elmaradásának a fölemlegetésével mért sértettem én meg a zsidóságot? Nem tagadhatjuk le, hogy a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején – érthető módon – tömegeiben jobban asszimilálódott a marxizmushoz, a kommunizmus ideológiájához, mint a földbe taposott nemzet szelleméhez. Kivételekre persze, hála istennek, mindenkor hivatkozhatunk.
Ha rosszul emlékszem, vagy ha rosszul gondolom – győzz meg! Szerintem a zsidóság egy részét – a hétköznapi élet eseményein túl – az ötvenhatos forradalom forrasztotta össze a magyarsággal. És fordítva is! Sose felejtem el október 23-ika estéjét: ott állt a tüntető, a Nagy Imrére váró tömeg a Parlament előtt, amikor a nyolc órakor kezdődő Gerő-beszéd hallatán egy ismeretlen „forradalmár” zsidózni kezdett. Egyszerre öten ugrottunk a torkának.

Az ötvenhatos összeforradás történelmet teremtett Magyarországon és a világon is. A vértanúk és a börtönbe kerülő társaink valami olyasmit rendeztek el, aminek újszövetségi könyvét Bibó írta meg, jó évtizeddel ezelőtt.
Nem, megint nem fogalmaztam elég pontosan. Az ötvenhatos összeforradás „főpróbája” már ötvenháromban lezajlott, a júniusi kormányprogramot előkészítő küzdelmekben. Sok zsidó származású értelmiségi párttagunk morális önvizsgálatával, a magyarság nevében először végezte el a Rákosi-Gerő korszak részleges, de nyilvános kritikáját. Élénken emlékszem ma is azokra az életveszélyes napokra, amikor Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Örkény István a párthoz fűződó viszonyukat a nemzethez kötődő hűségükkel cserélték föl.

Tudom, hogy ezután a történelmi pillanat után nekem is úgy kellene gondolkodnom, mint ahogy Te gondolkodsz vagy Esterházy: kész, vége, zsidó-magyar kérdés nincs. Még akkor sincs, ha lehetne.
Van bölcsesség, amely így óvja magát és az életet. Jó volna végre megtanulni. Ez a bölcsesség azonban sokkal inkább a mélylélektanból, nem a történelmi helyzetekből következik. Ugyanis az „ötvenhatos asszimilációs pillanat” után, még a fegyverropogás napjaiban elkezdődött az érzelmi és a politikai disszimiláció. A zsidó származású polgártársaink egy része, mint annyi nem zsidó kommunista – nyilván önvédelmi ösztönből – a szovjetek mellé és Kádár mellé állt. Azzal nyugtatva magát, hogy így a jobb, mert ki tudja, vajon milyen szörnyűséget okozhatott volna a győztesek nacionalizmusa.
Elképzelem, hogy az arcod megint belerándul a mondatomba, hisz nemcsak forradalmárok és ellenforradalmárok között húzok vonalat, hanem zsidók és magyarok között is.
Szeretnélek meggyőzni arról, hogy ezt a rögeszmés szétválasztást nem én találtam ki. Évtizedeken át rám kényszerítették. Emlékezz csak arra a hetvenes évek elején lezajlott írószövetségi vitára, amelyen a népességfogyás és a kisebbségi magyarság ügyei mellett, a nemzet szellemi és erkölcsi züllését is négyen-öten fölemlegettük, támadva a politikai hatalmat, néhány olyan befolyásos személyre is kitérve, mint E. Fehér Pál, Pándi Pál és Rényi Péter. Az eredmény? Másnap tele volt a város azzal, hogy fölléptek az új antiszemiták, az új népiek az Írószövetségben. Nagy László, Sánta Ferenc, Fekete Gyula, Czine Mihály és Csoóri.

Szerencsére Eörsi Istvánnal, Konráddal, Veled, másokkal legyinteni tudtunk ezekre a rágalmakra. Legyinteni és együtt dolgozni a Kádár-rendszer lassú lebontásában. A 77-es Charta aláírásától kezdve a Bibó-emlékkönyv megszerkesztéséig, Monortól Lakitelekig, szinte minden ellenzéki megmozdulásban részt vettem. Semmi sem volt természetesebb, minthogy Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal, Kis Jánossal, Mécs Imrével egy levegőt szívjak, s ugyanannak a gondolatnak a kimunkálására fordítsam az erőimet, mint ők.
Kapaszkodj meg, most olyasmit árulok el Neked, amit még nem vallottam be senkinek: az eszem, a természetem, az érdeklődésem, az urbanitástól megérintett vonzalmaim alapján egy eszményi szabad demokrata táborban lett volna a helyem. Mert ahogy irodalomban is mindig jobban izgatott, amit nem ismertem, ami más volt, mondjuk az úgynevezett kortárs népiek világa helyett Pilinszkyé, Nemes Nagy Ágnesé, Orbán Ottóé, a politikában is éreztem hasonlót. Akkor pedig jogosan kérdezheted: hogyan és miért sértettem őket vérig az ország-világ színe előtt? Féltékenységből? Irigységből? Dühből? Politikai perverzitásból?

Kétségbeesésemben!

Az egyre elfajuló magyar politikai állapotok miatt. Azt hajtogattuk még egy éve is, hogy a szabadság élménye nélkül képtelenek leszünk gyökeres változásra. És most tessék: itt vagyunk, szabadok vagyunk, tartós jogokat alkotunk Magyarországnak, amely közben esik szét bennünk, alattunk, körülöttünk. Micsoda könyörtelen és ismerős meghasonlás!
Nézz a szemembe Ákos, okozhat-e egyetlen írás olyan földindulást, mint amilyent az enyém okozott, ha a szavakban működő vulkánok mélye nyugodt? Ugye, hogy nem? A naponta megjelenő három-négyezer tárgyilagos, vagy fölingerelt cikk mind elfért a szeptemberi ég alatt, az enyém viszont mindenestül ránk rogyasztotta az eget. Hogy lehet ez? A lepkék közé vegyülve talán démonok szálltak meg ott a kertben? Gatyás és bamba démonok? Fajgyűlölők? Nem lehet, hogy inkább a társadalomban, a közéletünkben halmozódtak föl kibeszéletlen démoni indulatok? Ne felejtsük el, hogy itt, ebben az országban, az érzelmeiben, a múltjában, az ízlésében megsértett ember készítette elő a mostanra kialakuló történelmet. Érthető hát, ha válságos helyzetben ezek a sérelmek fölizzanak.
Az igazi bajt én abban látom, hogy nincs kohéziós erő ebben az országban. Olyan erő, amely a lelkek molekuláit egy-egy kivételes napnál hosszabb ideig is össze tudná tartani. Az erdélyiekért rendezett tüntetésen és Nagy Imréék temetésén még együtt voltunk. Aztán szétestünk újra. Ne hidd, hogy ezeken az összehozó napokon illedelmesen hazudtunk egymásnak. Nem. Csupán ennyire futotta egyre fogyatkozó erő- és bizalomtartalékainkból.

Némelyek azzal vigasztalnak, hogy a kohézió, az egybetartozás hiánya most természetes állapot, mert a demokrácia előbb megoszt bennünket, hogy utána egyesíthessen. Örömmel elfogadnám ezt a tetszetős utópiát, ha pár napja nem azért fenyegetne szellemi lincshangulat, mert a sokféle különbség, elkülönülés sorában a zsidóság és a magyarság közt fölfedezhető lehetséges különbségről próbáltam beszélni.
Ákos, én minden érintett, zsidó származású magyar polgártól nyilvánosan bocsánatot kérek, ha magyarságában megbántottam, de akkor nyelvileg és fogalmilag segítsetek nekem, hogy ezt az egész taburendszert a mélylélektan borzalmaitól elszakítva, tisztába tehessük. Kertész Imre, akit minden kioktató indulata ellenére továbbra is becsülök, ezt írja ellentmondást nem tűrő logikával: „»zsidóság«: ilyesmi természetesen – eltekintve a statisztikai címszótártól – nem létezik”. Nem értem, mért baj az, ha létezik? A szeptember 17-i Kurírban Szabó Miklós viszont így nyilatkozik: „…Természetes ezek után, hogy a Rákosi-rendszer politikai garnitúrájának több mint a fele zsidó származású volt, hiszen Rákosiék számára ők voltak a megbízhatók… ’56 után az újra kiépülő apparátusban a zsidóság (az én kiemelésem Cs.S.) már nem szerepelt felülreprezentáltan. Egy terület maradt s ez a terület éppen napjainkban válik politikai harc színterévé: a sajtó, az újságírótársadalom. Ma a »zsidókérdés« tulajdonképpen újságírókérdés, s akik ebbe nem akarnak beletörődni, azok ezt az újságírógarnitúrát mindenestül le akarják cserélni.”
Mit tehetek én az ilyen jogos, de homlokegyenest eltérő fogalomhasználat zavarához hozzá? Legföljebb azt, amit a francia filozófus Michael Foucault mondott az igazságról: „…hogyan lehetséges az, hogy az igazság oly kevéssé igaz?”

Kedves Ákos, már a huszonhatodik oldalt kezdem el körmölni kézzel és még a legkényesebb állításomról egyetlen szót sem szóltam. Arról, hogy a zsidóság megpróbálja asszimilálni a magyarságot. Természetesen nem biológiailag, mint ahogy sokan értették, hanem tudatilag.
Nagyon kérlek, hallgass végig türelmesen. Itt – meg-megroggyanó lábbal – több lépcsőre kell föllépdelnem egymás után.

Hadd kezdjem ezt a lépegetést egy személyes megjegyzéssel. Ismét Camus-t idézek. Azt írja, hogy „a kétségbeesés nem tény, hanem állapot…” Igen, az. Mégpedig a magam ellen fordítható bűn állapota. Így amit a tudat lehetséges asszimilálásáról írtam – a politikai nemzet megteremtésével kapcsolatban! –, csupán az én számomra jelenthet kudarcélményt, a zsidó tudattal is élő személy számára még siker és dicsőség is lehet. Szabó Miklós föntebb idézett szövege nem zárja ki az én kétségbeesésem okait.
De lépjünk eggyel magasabbra. Rossz módszerrel ugyan, de utaltam rá, hogy engem a kultúrában történő asszimiláció nemhogy zavar, egyenesen izgat is! Költészetben, festészetben, zenében sose éreztem ellenkezést. Jöjjön Eörsi, Konrád, Nádas Péter vagy Radnóti Sándor, gyere Te, boldogan kitárom magamat Nektek. A nemes hatástól mindenkor meg tudtam részegülni.
Van azonban az életünknek egy rejtett dimenziója, amelyet – különösen ebben a leromlott állapotunkban – védenünk kell: a nemzet, a nemzeti tudat, a magyarság önvédelmi ösztönének a hagyománya. Beszéljünk tisztán: Tőled, Fejtőtől, Mezei Andrástól, Kende Pétertől és még számtalan más, hozzájuk hasonló értelmiségitől egyáltalán nem féltem. Sőt elvárom tőlük, hogy segítsenek. De attól a szinte ösztönös gondolkodásmódtól, amely magától a nemzet fogalmától is idegenkedik, sőt valamilyen hamis európaiság fölényével legyint rá, bizony-bizony féltem. Te is tudod, hogy a 45 utáni Magyarországon kivételes előjogokkal kialakult egy „politikai nemesség”, amely a régi nemesség történelmi szerepének a fonákjaként az elnemzetietlenítést tartotta feladatának. Sajnos ezzel olyan roncsoló hagyományt teremtett meg, amely az oktatástól kezdve a kultúrán át a sajtóig, a televízióig máig is hat. Épp egy olyan nyomorult országban, ahol annyira elsivatagosodott a tudat, hogy a hetvenes években a főiskolára jelentkező diákok még azt sem tudták, milyen nyelven beszélnek a székelyek. A szabad demokraták egyik hangadó személyisége könyvet is ír arról (Idola Tribus – Törzsi bálvány), hogy a nemzeti érzés a liberális demokraták szemében fogyatékosság, valamiféle barbár örökség. Ráadásul veszedelmes is.

Ha biológiailag erős nép volnánk, s nem apadó, a fejem se fájna. De minket nem a biológia, hanem a tudat segíthet át a mostani idők roppant veszélyes szakadékain.

Egy ilyen levél alkalmatlan műfaj arra, hogy a magyarság érzelmeit támadó vádakra válaszoljak. Érvelés helyett inkább csak szomorkodom. Egyik ismerősöm tavaly októbertől máig több mint négyszáz olyan cikket gyűjtött össze, amelyben bennfentes és művelt újságírók ostoroznak bennünket „nacionalizmusunk” miatt. Mit akart Ady a dualizmus korában? Fölébreszteni a magyarban a magyart! És Széchenyi egy századdal előbb? Visszamagyarosítani a magyarokat! A negyven éven át tartó tudat-, érzelem-, stílus-, hagyománypusztítás után talán Széchenyit s Adyt kellene követnünk ma is, nem a gúnyolódó újságírók s politikusok tudatzüllesztő szózatait. Irónia és gúnyolódás még eddig sehol se teremtett nemzeti egységet.

Kedves Ákos, félek attól, hogy ez a nyílt levél nemcsak zaklatott, de nagyon töredékes is. Golyózáporban születhetnek új igazságok, de új megfogalmazások alig. Az ember ilyenkor nem ér rá fölnézni az égre, hogy szavainak távlatot teremtsen. Ez a mostani válaszom inkább csak vázlat lehet egy sokkal több érvet, sokkal több gondolati és érzelmi drámát hömpölygető esszének, hisz a zsidóság Vészkorszaka mellé más huszadik századi poklok is odasorakoznak. És, úgy tetszik, a valóságot ma már csak a másik szenvedését is megértő ember értheti meg.

Köszönöm, hogy megszólalásod alkalmat kínált néhány gondolat megfogalmazására. Külön köszönöm leveled emberhez és íróhoz méltó hangját.
Budapest, 1990. október 4.

Baráti kézszorítással,

Sándor
 
 

 


Magyar Nemzet 1990. 10. 03


Magyar Nemzet 1990. 10. 03


Magyar Nemzet 1990. 10. 04
 

Beszélö 1992. 07. 11.

 
 


Életünk (Szombathely) 1992/8-9
 
 
 

The index.php: SIZE[b]: 27,787 MODIFIED: 2019.03.31 00:07:53.MD5: a650b108a1ba92dbbd18e8f44ecd3ee4 STATUS: OK  This window is : x