Az ógyallai zsidóság története (Dr. Raab Ferenc munkái alapján)
Ógyalla zsidó közössége a 18. század végén telepedett le, 1914-ben saját templomot épített, 1944-ben pedig szinte teljesen elpusztult: a mintegy 125 főnyi közösségből mindössze tíz ember tért haza. E cikk Dr. Raab Ferenc két munkáján alapul. Az ógyallai–hurbanovói zsidóság története (Komárno, 1993) – rövid füzet szlovák nyelvű összefoglalóval és az áldozatok névsorával. A komáromi zsidók múltja és jelene (KT Kiadó, Komárno, 2000) – a komáromi hitközség története, amely több ponton Ógyallát is érinti. Raab Ferenc maga is holokauszt-túlélő volt. Füzete előszavában így írt: „Porladó és pusztuló romok között botorkálok, s az ógyallai zsidó közösségre gondolok, emléküket írásban visszaidézem.” ![]() |
![]() |
A letelepedés (18. század vége – 1850) Az első zsidó családok a 18. század végén tűntek fel Ógyalla környékén. Raab szerint a gazdagon termő síkság és a Duna közelsége vonzotta őket. Zsidók akkoriban csak olyan földesúri birtokon telepedhettek le, amelynek zsidótartási joga volt. Ógyallán ilyen volt az Ordódy-féle birtok, de hasonló kiváltsággal bírt a győri káptalan is. Az 1790–1850 közötti években a közösség 40–45 főre, azaz 20–22 családra nőtt. A leggyakoribb nevek: Fischer, Quittner, Salczer, Steiner és Wollner. Ógyallán született két ismert testvér is a Zsidó Lexikon szerint: Schiller Zsigmond (1847–1920) újságíró és botanikus; Schiller Henrik (1851–1924) ügyvéd, újságíró, később a Pester Lloyd főmunkatársa.
A hitközség megszervezése (1830–1911) A tíz nagykorú férfiból álló imaközösség (minjen) az 1830-as években alakult hitközséggé (kehila). Első vezetője Fried Meir rabbi lett. Fried Meir 1790-ben született a morvaországi Boskovitzban, és a pozsonyi Chatam Sofer-féle jesiván tanult. 1835-ben érkezett Ógyallára, és 1859-ben bekövetkezett haláláig vezette a közösséget. Az ő ösztönzésére alakult meg a Chevra Kadisa, a temetkezési egyesület, a hitközség egyik legfontosabb intézménye. A hitélet ápolásában Katz Jakab kántor játszott fontos szerepet. A temetőt Reichenthál József, a temetkezési egyesület elnöke gondozta „nagy körültekintéssel”.
Polgárok, mecénások és a templom (1892–1914) A századfordulón néhány jómódú, vállalkozó szellemű zsidó polgár neve a mezőváros határain túl is ismert volt: Steiner Mihály, Sümeg Ernő, dr. Trebitsch Mór és Wollner Adolf. Báró Hirsch Móric 1892-ben érkezett Ógyallára, vasútépítési tervekkel. Megvásárolta özv. Tahyné és veje, Jankovics Aladár birtokát. 1896-ban ismét Ógyallán járt, és a tárgyalások közben váratlanul elhunyt; a komáromi könyv szerint 1896. április 21-én. Földi maradványait idegenben temették el. Péterházi Steiner Mihály (1843–1932) ógyallai nagybirtokos volt, a közösség legnagyobb jótevője. 1905-ben „péterházi” nemesi előnevet kapott. Kastélya, az 1901-ben francia barokk stílusban épült úrilak, Raab idejében is megőrizte mutatós külsejét.
Az 1914-es templom. Steiner Mihály, Wollner Adolf fakereskedő és Sümeg Ernő földbirtokos jelentős adományából 1914-ben mutatós templom épült a Zsidótemplom utcában. Raab Mózes könyvéből idézi a mottót: „Építsetek számomra szentélyt, hogy köztetek lakozzam.”
A közösség virágzása (1914–1938) Az első világháború csatamezőin a közösség 15 tagja harcolt. 1920 és 1936 között Ógyallán 38 zsidó család élt, összesen 110 fő, köztük 37 adófizető. A hitközséget tízfős vezetőség irányította, Raab szavaival „önzetlen áldozatokra mindig hajlamos” emberek: Fischer Adolf, Fischer Rudolf, Fried Fülöp, Halmos Áron, Hoffmann Fülöp, Salczer Mór, Steiner Mihály, dr. Trebitsch Móric, Weisz Lajos, Wollner Ignác. A közösség számára pótolhatatlan veszteség volt Steiner Mihály halála 1932-ben.
Próbatétel (1938–1945) Az 1938-as magyar visszacsatolás után négy-öt év alatt szétesett a kisváros kölcsönös tisztelete. Raab így írja: „Az emberek lassan, de szemlátomást eltávolodtak egymástól.” A korlátozó intézkedések az országos minta szerint követték egymást.
Munkaszolgálat: 22 ógyallai zsidó férfit vittek munkaszolgálatra, ahol „csákánnyal és lapáttal” kellett bizonyítaniuk hazaszeretetüket.
Gettósítás, 1944 május: a csendőrség összegyűjtötte a zsidóságot. Öregek, betegek és lábadozók gyalog, néhányan parasztszekéren meneteltek Perbete felé.
Deportálás, 1944 június: vagyonuktól megfosztva, szidalmak közepette vagonokba zsúfolták őket Perbete állomásán.
Auschwitz: többnapos út után Oświęcimbe érkeztek, ahol az „Arbeit macht frei” felirat fogadta őket.
Raab kiemeli a túlélők keserűségét is: ismerőseik, barátaik közönyét „példátlan árulásként” élték meg. A táborok kapui csak 1945 tavaszán nyíltak meg a kevés túlélő előtt.
A túlélők és az emlékezés (1945–1979) A 125 főnyi ógyallai közösségből mindössze 10 ember tért vissza. Hamar belátták, hogy ennyien nem tarthatnak fenn hitközséget, és ehhez a pozsonyi központ jóváhagyása is kellett. Az emlékmű nemcsak az ógyallai, hanem a közeli Bagota, Martos és Szentpéter elhurcolt zsidóinak is emléket állított. Ez volt a kis közösség utolsó közös tette, Wollner Géza megbízott közreműködésével. Az oszlopon a Tízparancsolat szava állt: „Ne ölj!” Raab füzete név szerint közli az áldozatokat. Ógyalláról többek között a Fischer, Halmos, Löwensohn, Quittner, Salzer, Schwitzer, Steiner, Weinberger és Wollner családok tagjai szerepelnek a listán. A dunamocsi katolikus temetőben 1992. július 19-én külön kőtábla örökíti meg a falu 37 auschwitzi áldozatát.
Ógyalla a komáromi könyvben A 2000-es komáromi könyv három ponton egészíti ki az ógyallai füzetet.
Hirsch Móric halála. A komáromi krónika pontos dátumot ad: „1896. április 21-én Ógyallán meghal a nagy emberbarát és mecénás, Hirsch Móricz báró.”
Az emléktáblák eredete. A könyv szerint a táblákat az 1945-ben visszatért zsidók állították közadakozásból. A komáromi hitközség 1978-ban döntött az áthelyezésükről, „szükségesnek és humánusnak” tartva azt. A könyv képet is közöl „Az ógyallai, bagotai, martosi és komáromszentpéteri mártírok emléktáblája” címmel.
A sírok áthelyezése. A komáromi temető nyilvántartása szerint 1976-ban Ógyalláról 8 elhunytat és 80 sírkövet szállítottak át Komáromba.
Zárszó: Raab 1993-ban a pusztuló ógyallai temetőt „élő mementónak” nevezte, megmentését pedig „példamutató erkölcsi feladatnak”. Füzetét így zárta: „Az ártatlan áldozatok emléke él és élni fog!”
Eltérések a forrásokban: A hitközség megalakulását a magyar szöveg 1830-ra, a szlovák összefoglaló 1836-ra teszi. Fried Meir rabbi 1835-ben érkezett, ezért az 1836 valószínűbb, de a füzet ezt nem dönti el. Az emlékmű 180 nevet tartalmazott, a közösség pedig 125 fős volt. A különbség abból adódik, hogy a táblák Bagota, Martos és Szentpéter áldozatait is felsorolják. A füzet a táborok megnyitását 1945 májusára teszi. Auschwitzot a valóságban már 1945. január 27-én felszabadították, a túlélők egy része azonban más táborokban érte meg a háború végét.
Források
Dr. Raab Ferenc: Az ógyallai–hurbanovói zsidóság története. Komárno, 1993.
Dr. Raab Ferenc: A komáromi zsidók múltja és jelene. KT Kiadó, Komárno, 2000. ISBN 80-8056-192-3.
Raab saját forrásai: Magyarország vármegyéi és városai – Komárom vármegye (1907); Zsidó Lexikon (Budapest; Raab 1923-as kiadást jelöl).
Az ógyallai zsidóság története a Watson.sk kronológiában:



