Egy csésze kávé Répásy Zsolt fotóssal
Telek Lajos 
15-09-29 
6,924 
Ki ne szeretne utazni világot látni ,és azt valahogyan valamilyen formában megörökíteni és haza hozni. Ha az ember pedig egy fotós ő talán lencséin keresztül más képpen látja a világot a tájat , a természetet és benne az embereket. Fotóin keresztül betekintést kaphattunk más kultúrákba , emberek életébe. Minden kiállítás egyfajta hiánypótlás számunkra ahova többségünk sajnos soha nem jut el. Távoli országokba , kontinensekre éppen ezért is örülök annak hogy mai vendégemmel egy kicsit közelebb hozzuk Afrikát.
Répásy Zsolt a MÚOSZ Bálint Görgy Akadémia fotóriporteri szakán végzett 2013-ban. Szabadúszóként főleg hosszú távú projekteken dolgozik, amely során egy-egy témát dolgozik fel mélyebben. Jelenleg a különböző vallások követőit fotózza itthon és külföldön. Számos magazinban jelentek meg fotói, képriportjai többek közt a Földgömb és a National Geographic magazinban. Egyik fotóját a National Geographic Travel a legnépszerűbb 10 fotó közé választotta 2014 októberben.
- Te hol találkoztál először a fotózással ?
Mindig is szerettem utazni, régi szenvedélyem, gyerekkorom óta érdekeltek a távoli tájak, kultúrák. Európán és az Egyesült Államokon kívül elég sokat utaztam Dél-kelet Ázsiában, ami régi szerelem. Egy 2007-es ázsiai utamon kezdtem „lövöldözni” egy kompakt géppel. Pár ott készült képpel kapcsolatban jó visszajelzéseket kaptam, de mégsem indultam el tudatosan ebbe az irányba egészen 2011-ig.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
- Hogyan kezdi el valaki ezt a pályát, mi motiválja és hogyan jut el Budapestről Lagosba, Nigériába és Afrikába ?
Eleinte, mint oly sokan, autodidakta módon tanultam, próbálgattam. Sokszor hittem azt, hogy jó, ami rossz volt, illetve fogalmam sem volt, hogy mit is fotóznék legszívesebben. Ezek miatt is volt nagyon jó döntés, hogy beiratkoztam egy majd’ 1 éves tanfolyamra, ahol mindenféle területre bepillantást nyerhettünk, és számos szakmabeli kiválóság terelgetett minket. Ezután nem sokkal elvégeztem a MÚOSZ fotóriporteri képzését is, amelyen tovább finomodott a látásmódom, letisztult, hogy mi az, ami igazán érdekel. Innentől mondanám, hogy tudatosabban fotózok. Mindig is érdekeltek a távoli tájak, a nehezebb út, a kihívások, a kicsit „járatlanabb” utak. Egy nigériai barátom meghívására gyorsan igent mondtam, és így jutottam el Nigériába 2013-ban. Lagosban pár napot töltöttem, próbáltam aklimatizálódni egy teljesen más világban, majd picit utazgattam északabbra is. 1 héten belül megfordultam és fotóztam magas diplomáciai körökben és távoli vidéken faluban a semmi közepén. Ilyen szélsőségek velem eddig csak Afrikában történtek meg, ez is hozzáad a dolog varázsához.
 |
 |
 |
 |
|
|
- Amikor belevágsz egy nagy útba, tisztában vagy azzal hogy ott mi vár Rád? Gondolom egy kintlétet nem lehet előre pontosan megtervezni, valami mindig közbejöhet vagy tévedek?
Igyekszem minél jobban felkészülni az adott hely aktuális eseményeiből, mivel az általam preferált uticélok többnyire nem bejáratott és kiszámítható nyaralóhelyek, így jó, ha az ember képben van. Ezzel máris javítani tud az esélyein, hogy ezzel is biztonságosabb legyen az út. Persze mindent nem lehet előre megtervezni és jó, ha az ember elég rugalmas tud lenni, hogy akár naponta többször is „újratervezzen”, mert mire delet ütött az óra, már 3-szor megváltozott az aznapra tervezett „menetrend”. Afrikára ez különösen jellemző tapasztalataim szerint. A rugalmasság mellett szintén rendkívül fontos, hogy az ember minden helyzetben őrizze meg a hidegvérét, maradjon nyugodt és képes legyen mosolyogni, akkor is, ha épp leginkább ordítani lenne kedve. A mosoly sokkal több necces helyzetet képes megoldani, mint gondolnánk. Legyen szó egy rámenősebb helyiről, aki mindenáron meg akar győzni, hogy támogasd az egyik lánya továbbtanulását, természetesen anyagi eszközökkel, vagy legyen szó rendőri / katonai ellenőrzőpontról az úton.
- Legutóbb a BONJOUR AFRICA! című kiállításodon kiállított képeidnek mély üzenetei vannak, olykor elgondolkoztatóak. A Földgömb magazin augusztusi számában megjelent egy cikked fotókkal egy ugandai árvaházról. A kiállításon ebből is látható pár kép. Mi visz egy magyar fotóst ilyen helyekre fotózni ?
Mindenkinek más motivációja van ilyenkor, engem a kíváncsiság és a kalandvágy hajtott. A Magyar Afrika Társaság (AHU) önkéntes orvosi missziójával mentem Ugandába. Napokon keresztül fotóztam a magyar orvosokat munka közben, akik hősiesen helytálltak a helyi körülmények és a hatalmas számú páciens közepette. Érdekelt, hogy milyen témák vannak még arrafelé, összevetettem azokat az engem érdeklő témákkal, és így jött többek közt az árvaház is. Helyi nővérek és szociális munkások emberfeletti energiával gondoznak 0-tól 3 éves korú árva csecsemőket és kisgyerekeket, akiknek elég rosszak az esélyeik egy teljes életre, családra, mégsem adják fel. Nagyon megindító volt ezt látni, főleg azt az önzetlen szeretetet, amellyel a kicsiket ápolták.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
- Ha Magyarországot és Afrikát kellene összehasonlítanod miben más ez a két világ és mi az ami téged motivál abban hogy nekünk bemutasd Afrikát?
Afrikát ha szeretném, sem tudnám bemutatni, annyira sokszínű kontinens. Eddig csak 2 országban jártam ott, azokat sem jártam be, igy csak egy nagyon szűk szeletét tudom bemutatni. Fontosnak tartom viszont a különbségek mellett a hasonlóságokat is bemutatni. Nagyon könnyű a kliséket erősíteni, lefotózni a szegénységet, a nélkülözést, a porban játszó meztelen gyerekeket, akiknek legyek szállnak az arcukra és még sorolhatnám. Nem ez a célom. Ennél fontosabbnak tartom azt bemutatni, hogy mennyire egyformák vagyunk. Ugyanazok az érzelmek mozgatják az ottani embereket. Szeretem a portrékat, mert mesélnek. A szemek, vagy akár 1-1 arckifejezés történeteket tud mesélni az arra nyitott szemlélődőnek.
Gondolom egy országot, annak szokásait, az ottani életstílust megismerni, felfogni az ő gondolkozásukat egy kicsit több időt igényel. De ha ez sikerül, akkor melegséget barátságot, szeretetet kap az ember tőlük. Mert Afrika nem létezhetne mosoly nélkül.
- Gondolom rengeteg sztorid van, amelyre sok idő kellene hogy elmeséld de ha lehetséges emeljünk ki pár érdekes sztorit történetet amik megtörténtek veled amelyikre valami oknál fogva szívesen emlékszel vissza?
Így van, sajnos heteket tudtam csak ott tölteni, ami édeskevés. Ennyi idő alatt csak minimális impressziók érik az embert. Viszont ahhoz ennyi idő is elég, hogy az ember rájöjjön, mennyire faramucin is éljük itt a fejlett világban az életünket. Képesek vagyunk már a nap elején felidegesíteni magunkat teljesen nonszensz dolgokon. Rohanunk, minden és mindenki idegesít minket, ezáltal mi is negatívnak tűnünk. Be is zárul az ördögi kör. Tegyük a szívünkre a kezünket! Mikor mosolygott rá bármelyikünk az utcán utoljára egy idegenre? Mikor álltunk le beszélgetni csak úgy egy ismeretlennel? Bolondnak néznének, gyanakodnának? Ennyire fura világban élünk itt. Ennyire elidegenedtünk egymástól. Afrikában azt tapasztaltam, hogy ez teljesen normális. Ott nem egymástól eltávolodva, elzárkózva élnek az emberek, szorosabbak az emberi kapcsolatok. Persze tudjuk, hogy nem jó, ahogy csináljuk, mégis csináljuk, mert ezt erősítjük egymásban és magunkban is. A másik nagy lecke, hogy ott a mienknél nagyobb problémák, egyéni tragédiák ellenére is mosolyognak az emberek. Náluk elég a boldogsághoz az, hogy körülöttük vannak a családtagjaik, a barátaik. Van mit tanulnunk tőlük.
 |
 |
 |
 |
 |
- Beszélgetésünk kapcsán szóba jött Felvidék, hogy van egy elképzelésed, mely szerint szeretnéd megfotózni a kurtaszoknya falvakat. Ha képeid más szakaszát akár Erdélyt vagy a Busókat nézem, szeretsz megörökíteni hagyományokat. Mi motivál abban hogy ezt a témát dolgozd fel ?
A távoli, mondhatni egzotikus kultúrák mellett természetesen nagyon közel áll hozzám a magyar kultúra. Imádom a folklórt, annak minden elemével, a népzenével, a néptáncokkal, a népdalokkal, a viseletekkel és a népszokásokkal. Vannak olyan hagyományok, amelyek régóta foglalkoztatnak, amelyet régebb óta fotózok, és vannak eddig számomra felfedezetlen részek, mint például a Felvidék. Nagyon boldoggá tenne, ha lenne lehetőségem megismerni a felvidéki magyar szokásokat, hagyományokat és fotózhatnék ottani idősek, hagyományőrzők között. Ez egyébként nem csak személyes indíttatású motiváció nálam, hanem egy éveken átívelő nagyobb projekt része, amely során a folklór különböző megjelenési formáit mutatom be képeken és videókon keresztül. Egyfajta hagyományőrzés, gyűjtés vizuális eszközökkel.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
- Ha már itt tartunk, engedd meg, hogy rá kérdezzek: elképzelhetőnek tartod, hogy a közeljövőben esetleg a BONJOUR AFRICA! című kiállításod, képeid a Felvidéken is láthassuk?
Amennyiben van rá igény és egy galériával vagy más kiállítóhellyel sikerül megegyeznünk, természetesen. Nagyon szívesen elvinném oda a kiállítást.
 |
 |
 |
 |
- Képeid számos magazinban jelentek meg az elmúlt években (többek közt a Földgömb és a National Geographic magazinban és számos online felületen). Egyik mohácsi busós képedet a National Geographic Travel a 2014-es év 10 legnépszerűbb fotója közé választotta travel kategóriában. Ha egy fotós eléri ezt a szintet, amelyről egyébként minden fotós álmodik, hogy fotói színvonalas magazinok hasábjain jelenjenek meg, az úgy gondolom egyfajta elismerés. Ott lenni a legjobbak között, megmutatni a látásmódodon keresztül a világot, úgy ahogyan Te akkor abban a pillanatban láttad. Megosztani a gondolataidat, életérzésedet, örömed, bánatod, amit éreztél mikor ezek a fotók készültek. Ezer szónak is egy a vége, amit Te csinálsz, azt szívvel-lélekkel csinálod, ebben nincs semmi kétség .Te hogyan látod ezt ?
Mindig nagy öröm és fontos visszajelzés megjelenni egy nívós magazin hasábjain vagy egy weboldalon, de nem szabad, hogy ez legyen a legfontosabb, nem ez az elsődleges cél, ez egy eszköz. Az ember szereti minél több embernek megmutatni, ami neki fontos, ami valamit jelent neki. Ebben segíthet egy magazinos megjelenés, vagy egy kiállítás például. Az évek során valóban letisztult, mi az, amit szeretek fotózni, amit szeretek megmutatni. Régebben sok mindent fotóztam, eseményeket, koncertet, utcai pillanatokat. Mára ez bennem is leüllepedett, nem kapkodok már. 1-2 számomra fontos témára koncentrálok, csak ezekkel foglalkozom, akár több éven keresztül. Számos felkérést kapok eseményfotózásra, esküvőfotózásra, illetve különböző híresemények fotózására, de ezeket nem vállalom el, mert a fontosabbnak ítélt témáktól venné el az időt, energiát, fókuszt. Csak olyat fotózok, ami hozzám közel áll, ami érdekel. Csak azért, mert épp aktuális hír, vagy elvárás lenne, hogy fotózzam bármilyen okból, attól még nem fogom azt fotózni. Önző dolognak hangzik, de az ember csak így tud vigyázni arra a kevés idejére, ami van. Így tudom szívvel-lélekkel csinálni ezt, és szerintem csak így lehet. Azonnal meglátszik, ha valakinek „izzadtságszagúak” a képei, még akkor is, ha egyébként technikailag nagyon jók, ne adj’ isten érdekesek.
Én úgy gondolom az újságíró feladta az is hogy értékeket értékrendeket képviseljen és bemutasson . Bízom abban hogy Répásy Zsolt fotókiállításával hamarosan találkozzunk a Felvidéken. És ha ez bekövetkezik úgy gondolom tanulságos volt bemutatnom őt az ő Afrikáját.
A beszélgetést készítette Telek Lajos
Fotók Répásy Zsolt fotóalbumából