A Pipaszár mai vendége Lengyel Zoltán (zongoraművész, orgonista, zeneszerző)
Telek Lajos 
24-11-16 
1,113 
„A zene az a nyelv, amit a világon mindenhol értenek", vallja Lengyel Zoltán zongoraművész, orgonista, zeneszerző, „kreatív zenész", akivel nemrégen ismerkedtem meg éppen egy külföldi útjáról hazatérve. Beszélgetéseink során egyre inkább világossá vált előttem, hogy egyénisége, és a zenéhez fűződő különös vonzalma sokszínű. Számára semmi ellentmondás nincs a klasszikus zene, kortárs zene, vagy akár az improvizáció és a zeneszerzés között. A zeneszerzés egy spontán intuitív, teremtő folyamat, amelyben a zeneszerző belső rezgései is teret kapnak, ugyanakkor általános emberi érzéseket, képeket fogalmaz meg. Zenéit, lemezeit, orgonajátékát és zongorakoncertjeit ajánlom mindenkinek, aki vonzódik a klasszikus zenéhez, ugyanakkor kedveli a modernebb műfajokat is, ahol a tiszta kifejezés és kreativitás meghatározó.
Hány évesen került kapcsolatba a zenével és az orgonával?
Talán kisiskolás lehettem, vagy még korábban... otthon a szüleim sokféle zenét hallgattak, szólt Abba és a Boney M, szólt rock and roll is, és ami a rádióból szólt annakidején, de sokféle komolyzenei lemezünk is volt, például Bach orgonaművek, mindenféle szimfóniák, oratóriumok. De jártunk koncertekre is, például nagy élmény volt Csajkovszkij hatodik, „Patetikus” szimfóniáját hallgatni Leonard Bernstein vezényletével (az Erkel színházban volt, a mai napig kép szerűén emlékszem rá, pedig akkor még kisgyerek voltam). Abban a zenében az egész Élet benne van... de ugyanez igaz a Rachmaninov második zongoraversenyre is. Nemrég egy tévériportban említettem, hogy emlékszem, ahogy kisgyerekként ülök a Zeneakadémián az első sorban, mellettem ül a nagymamám, és én ugrálok a széken, annyira tetszett az az orgonakoncert. Arra már nem emlékszem, de anyám elmesélése szerint hároméves koromban már „házikoncertet” adtam otthon. :) Persze az még nyilván csak pötyögés volt, de anyám azt mondta, hogy egyáltalán nem volt kellemetlen.
Ő tanárként dolgozott, és 1977-78-ban a Mindenki Iskolája tévé-sorozatban ő volt a matematikatanár, az egész ország ismerte. És még mindig tanít matekot :) - Bár ő nem volt kimondottan előadóművész, de több évet tanult hegedülni, énekelt, kórust vezetett (koncerteken is), és zeneiskolai énektanár is volt. Szóval van némi köze a zenéhez, és így valószínűleg hihető, amit mond rólam - bár azért tegyük hozzá, hogy a legtöbb anya azért némileg elfogult a gyerekével kapcsolatban :)
Az elmúlt évek alatt szólistaként sikeres koncerteket adott Angliában, Németországban, Spanyolországban, Amerikában, Venezuelában, Szíriában, Irakban, Moldáviában és Magyarországon. Minden ország más és más kihívás. Hol érezte azt a varázst, hogy a közönsége számára az Ön koncertje több volt, mint egy bemutatkozás, és ide szívesen visszajönne?
Ez nem csak egy közhely, hanem a zene valóban egy nemzetközi nyelv, amit frankón értenek - igazán, mélyen értenek - Irakban ugyanúgy, mint mondjuk Párizsban. (Ez utóbbi olyan „elit” helyként él a fejünkben.) Egy vidéki „eldugott” kis falucskában ugyanúgy (valóban ugyanúgy!) létrejön a kapcsolat lélek és lélek között, mint egy zsúfolt nagyváros „elit” koncerttermében, teszem azt a Zeneakadémián, ahol a diplomakoncertemet adtam, de ahol különböző zenekarokkal, vagy például Chick Coreával is játszhattam. Az iraki koncert nagy siker volt, az ottani tévé fel is vette (annakidején még Beta szalagra), de valami technikai hiba miatt nem sikerült rögzíteniük a hangot... egyetlen kameraman rohangászott fel-alá egy VHS kamerával, le is állította a felvételt darab közben (gondolom akkumlátort cserélt), és sajnos csak ez a felvétel maradt meg, ezt viszont sokáig nem raktam fel (a minősége miatt), de most a Covid vírushelyzet alatt mégis feltettem a youtube csatornámra, emlékként.
A www.toseethesun.com „jazz”-zeneszerzői „debütáló” oldalam „About” részénél az improvizációnk Chick Coreával szintén elérhető. Helyszín ? Mindenhova szívesen megyek, ahol szívesen látnak. (Bár mostanában azért sajnos akad hely, ahova nem mennék... :( )
Hogyan lehet felkészülni egy fellépésre? Az adott országokban több fellépés volt, vagy csak egy meghívás ? Ebből arra szeretnék kitérni, hogy hogyan zajlottak ezek a felkérések? Valaki hallotta Önt játszani vagy mások ajánlották Önt?
Tulajdonképp nincs lényegi különbség. Olyan is előfordult, ahol én jelentkeztem, hogy szívesen játszanék ott, és olyan is volt, hogy megkerestek, hogy vállalnék-e ott fellépést. Ez tényleg részletkérdés. A lényeg, hogy sikerül-e koordinálni mindent, létre tud-e jönni a fellépés... ehhez például nyilván megfelelő hangszer is szükséges, meg az utazás, felléptidíj - hiszen ha valami mást kell csinálnom a megélhetés kedvéért, akkor nem marad időm gyakorolni, írni, zenélni.. - no meg az is fontos, hogy ki mikor és hol milyen programot szeretne, és ezt sikerül-e összeegyeztetni. Nyilván arra törekszem, hogy sikerüljön, de előfordulhatnak ütközések, vagy valami más nem jön össze. Kitartás is kell hozzá.
Milyen művekből áll össze egy fellépés, függ a helyszínektől, hogy templomokban milyen zenét szolgáltat?
Sokféle darabot játszottam már, vannak már meglévő kész programok is, és kérésre, vagy saját további ötleteimet kidolgozva is nagyon sokféle zenét tudok játszani, egymagam is, és kiváló kollégákkal is. Tervezünk például orgona+jazz gitár duót egy elképesztő agyú jazzgitáros barátommal, de ebből még csak néhány ötletnél tartunk. Vannak egyéb terveim is, ahol az orgonát nem szokványos hangszerekkel, nem szokványos „felállásban” szólaltatom meg (saját zeném, vagy például egy már meglévő zenének a feldolgozása is lehet) - és persze vannak a teljesen hagyományos orgonakoncertek is (Bach, Duruflé, Liszt művei, stb), ahol egy-egy darabra szintén csatlakozhat hozzám egy-egy hegedűművész, énekes, kórus, vagy trombitaművész. A zeneirodalom hihetetlenül gazdag, és saját ötletből is akad néhány :)
Mostanában a szomszédunkban zajló borzalmakra (úgy érzem) az orgonazene tisztaságával tudok egyfajta „választ” adni, vagyis nem konkrétan arra válasz, mert a háborúra nincs, nem létezik, nem létezhet „megfelelő” válasz... (kivéve persze a békét... AZ a megfelelő válasz... amikor abbahagyják végre)... Egy ilyen helyzetben még jobban felerősödik bennem a tisztaság és az emberinek mondható élet iránti vágy - amit a zene bizony ki tud fejezni. Egy-egy templom pedig természetes környezete az élet megmaradásának és az emberségnek.
Az elmúlt évek folyamán nagyon sok féle tevékenységben vett részt. Csak mások műveit játszotta, vagy alkotott is?
Attól függ, mit tekintünk „alkotásnak”. :) Az improvizáció például alkotás ? Igen - ott helyben történik. A zeneírás indíttatása lényegében kétféle lehet: vagy felkérnek valamire, vagy saját „motoszkából” indul. Például volt, hogy egy meglévő szövegre kellett egy inkább popzenei-nek mondható dalt írnom... de volt, hogy teljesen sajátmagamtól, belső indíttatásból kezdtem el írni valamit, saját szöveggel. De ha másvalaki felvetéséből kiindulva kezdek el valamin gondolkodni, ha beindul valami bennem, akkor az alkotás „folyamata” illetve működésmódja innen tulajdonképpen már ugyanaz: egyszerűen leírom, ami megszólal a fejemben, mindegy, hogy „magamtól”, vagy másvalaki „triggerelte” a folyamatot. Persze ez így közhelyesen hangzik, de valóban így működik !
Bárki el tud képzelni egy általa ismert egyszerű dalt, amit sokszor hallott - gondoljon például egy népdalra, vagy egy együttes népszerű dalára. El is tudja fütyülni, vagy énekelni, dúdolni, ugye ? Vagy legalábbis vele énekli, ha szól a rádióban, vagy a koncerten. Nos, én ugyanezt teszem, csak egy kicsit bonyolultabb zenéket is el tudok képzelni a fejemben :) ...mondjuk egy háromszólamú fúgát. Ezt tanuljuk évekig a zeneiskolában. Először csak a „Kiskece lányom”, vagy a „Láttál-e már valaha”, ezeket szó szerint bárki el tudja játszani, aki el tudja énekelni.
Aztán jönnek kicsit bonyolultabb dallamok. Aztán teszünk alá basszushangokat is. Aztán nemcsak basszust, hanem akkordokat, harmóniát is. Aztán felbontjuk a harmóniát... stb stb. A zeneszerzés is ilyesféle: néha csak egy-egy akkord jut eszembe, egy pár ütemnyi hangulat, amit aztán később vagy folytatok, vagy nem. De vannak bonyolultabb faktúrák is, például 13 nyolcad (ami 7+6 -os lüktetés). De egy popzenén belül is lehet mondjuk egy dallam, akkordok, és még két „ellenszólam”, tehát relatíve „bonyolult”.
Bizonyos ötletek „végigmennek az úton” az elkészülésig. De olyan dalom is volt, amit még a kilencvenes évek elején írtam le első verziójában, aztán 1996-ban egyszer elő is adtam publikusan, de nem voltam igazán elégedett vele. Valahogy azt éreztem, hogy nem rossz, nem rossz... de valahogy mégsem volt még száz százalékos. (Ezt nehéz szavakba önteni.. egy érzés bennem, hogy izé, ez így még valahogy nem oké.) Aztán 9 évvel később, 2005-ben egyszercsak megint eszembejutott az a zene, elővettem, és néhány változtatás után azt éreztem, hogy „nna, most végre készen van”. Mármint zeneileg. Aztán a szövegben volt egyetlen szó, amit még egy évig kerestem. De aztán az is meglett :)
Volt olyan is, hogy elkezdtem olvasni egy színházi mű szövegkönyvét, és rögtön, szó szerint azonnal megszólalt a fejemben a nyitó zene. Ugyanebben a darabban a bemutató előtt 2 nappal szóltak, hogy egy adott jelenethez kell még 4-5 perc zene... az például egy (némi előzetes agyalás után) felvett improvizáció. (A „Vénusz”.) Az lesz a jó zene, amikor megszólal bennem, tulajdonképpen mint ha egy magnót indítanának el, és „csak” le kell írnom. „Kitalálni” tulajdonképpen soha nem tudom a zenét, vagyis ha nem jön, akkor nem jön, és kész, nem tudom „kierőltetni” magamból. Honnan jön ? Na ez egy jó kérdés. Hívhatjuk az Univerzumnak, intuíciónak, Istennek, kreativitásnak, teremtésnek. Végülis kétségtelenül létrehozok valamit, ami korábban úgy abban a formában nem létezett. Namost, ezt én „csináltam”, vagy csak rajtam, mint egy „csatornán” keresztül jött „valahonnan”? Nem tudom.
Mivel lehet azt megmagyarázni, hogy míg Magyarországon nagyon sok orgona koncert van templomokban addig a környező országokban nagyon kevés pedig nagyon szép orgonákat rejtenek a templomok?
Nem tudom, hol mennyi orgonakoncert van. Ha vannak olyan helyek, ahol kihasználatlanul hevernek szép orgonák, semmi gond: jövök és játszom rajtuk :)
Egy ismert rock zenész azt mondta, ha Bach vagy Mozart élne, biztosan rock zenész lenne. Mi erről az Ön véleménye?
Simán. :) Vagyis... a zene az zene (bocsánat, ez megint közhely). Valójában nincs semmiféle ellentmondás a rockzene vagy a pop, a jazz, vagy a komolyzene között. Egy párhuzammal: talán úgy lehet ezt felfogni, hogy van az emberek nyelve a Föld bolygón, mint egy minőség, az emberek szavakon keresztül kommunikálnak (ennek a párhuzama lehet a Zene) - nna és azon belül a különböző népek nyelvei (a komolyzene, a popzene, rockzene, jazz, stb). Van, aki csak az anyanyelvén beszél, de van, aki három-négy nyelvet is beszél, vagy még többet. Van, amit anyanyelvi szinten, van, amit „konyhanyelven”... de azért nagyjából elboldogul. Vegyük például a jazzt, egy komolyan felkészült jazz-zongorista nagyjából körberöhögheti a jazz tudásomat...(ennek is van egy tanulható része), ugyanakkor azért mégiscsak megálltam a helyem a világ egyik legnagyobb jazz zongoristája, Chick Corea mellett, ráadásul az egész szituáció teljesen váratlan volt. De van saját zeném is, ami „jazzes”. De popzene-szerű dalt is írtam már. A színházi zeném lehet hogy komolyabb hangvételű, pedig nem egy szimfónia. Különböző műfajoknak vannak részben különböző, másfelől pedig hasonló szabályai és eszköztára. Játszottam „funky” zenekarban, blues együttesben, big bandben. Ez mind érdekes tapasztalatot ad.
Olyan „könnyűzenei” dalszerűségem is van, ami hangvételében inkább „fejvakarós” (elgondolkozós), semmiképp nem mondanám „könnyűnek”. Namost, ha utazhatnék az időben és Bachnak mutathatnék egy Steinway zongorát, szerintem elsírná magát, hogy ez milyen gyönyörű és klassz ! De ha egy jó rock gitárt mutathatnék neki, vagy számítógépen virtuális szintetizátorokat, mindenféle varázslatos hangzásokkal, szerintem az is lázbahozná. Bach egy a világ iránt érdeklődő, élettel teli figura lehetett, aki ugyan minden művét Istennek ajánlotta, illetve (ha jól tudom) Istentől származónak tartotta, de hús-vér ember volt. Akkoriban még nem voltak autók, motorkerékpárok, de ha megismerkedne egy motorral, megértené, hogy hogyan működik... miért ne ülne fel rá ? :)
Ez a bizonyos intuíció jön valahonnan, pontosan nem tudjuk, hogy honnan. De úgy is felfoghatjuk, hogy... „Isten” nem hinném, hogy egy ősz szakállas bácsi lenne, aki lebegett a semmiben, egyet csettintett és ettől egyszercsak lett a Big Bang vagyis az „ősrobbanás”... :) Istent felfoghatjuk úgy is, hogy a bennünk élő teremtő képesség, illetve a vágyunk és képességünk arra, hogy mások iránt is próbáljunk jók lenni. Talán nincs is különbség a között, hogy valaki „vallásos”-nak mondja vagy gondolja magát, vagy épp azt gondolja, hogy „nem hívő”... hiszen a „nem vallásos” ember is érzi, hogy például ha valaki öl, vagy lop, az rossz dolog. Hiszen neki is rosszul esne, ha őt akarnák megölni, vagy valamijét elvenni. Ha viszont valóban Isten (talán mint egyfajta energia ?) teremtette az egész Univerzumot, a mindenséget, akkor bármely élő vagy nem élő ami benne van, szükségképp a teremtménye - csak épp nincs róla tudomása. Namost, tudom, hogy ez nagy ugrás onnan nézve, hogy Bach rockzenész lenne-e... de a világot valójában mi emberek választjuk szét ellentétekre. Kockásítunk, kategorizálunk, így próbáljuk megérthetőbbé tenni. De mintha csak valamivel szembeállítva magunkat tudnánk definiálni és átérezni önmagunkat. Például valaki Fradi-drukker, és ebből az eredetileg játék iránti lelkesedésből fogalmazza meg a saját identitását, és EZÉRT aztán elkezdi utálni a Dózsa-drukkert... pedig, gondoljunk bele.. csak mindkét csapat szeret focizni !!! Nem biztos, hogy mindig jó, vagy szükséges kategorizálni, polarizálni, ellentéteket felállítani. A zenében legalábbis nem mindig szükséges. Vegyük például a Pink Floyd bizonyos műveit. Ez „könnyűzene” volna, azért, mert van benne elektromos gitár ?! Hihetetlen mélységű zene. Vagy vegyük Mozart egy Divertimento-ját, aminek a nevében is benne foglaltatik a szórakoztatás. Ez akkor most komolyzene, vagy „könnyű” ? És ha van komolyzene, akkor miért nincs komolytalan zene ? (Egyébként van ! A Scherzo ugyanis azt jelenti, hogy „Tréfa”. :) ) Vagy talán attól lesz „könnyű” egy zene, hogy egyszerű akkordokból áll, egyszerű eszközökkel dolgozik ? Akkor mi a helyzet például Arvo Pärt egy-egy (fantasztikus) művével, ami szó szerint csak néhány hang ? Hihetetlenül egyszerű, ugyanakkor mély is. Nekem nincs szükségem erre a fajta szétválasztásra, hogy rock, vagy pop, vagy „komoly”, vagy milyen. Sokféle.
A Budapesti Fesztiválzenekarral Stravinsky Petruskájának zongoraszólóját játszotta a Carnegie Hallban és más koncerttermekben. Egy koncertsorozat keretében megszólaltatta Bach összes partitáját, francia szvitjét és Debussy zongoraműveit a budapesti Nádor Teremben.
Hogyan jönnek ezek a felkérések ? Azt hiszem ilyen helyszínekre eljutni és ott játszani minden zenész álma. Ön mit érzett a fellépések után?
Az, hogy mit érzek a fellépések után, inkább attól függ, hogy hogyan sikerült. De volt olyan is, amikor azt éreztem, hogy életemben ilyen rosszul még nem játszottam.... de utána mégis feltettem a felvételt az internetre, mert visszahallgatva rájöttem, hogy nem is volt rossz, sőt jó volt, csak akkor azt a néhány apró „kosz” „hibát” valahogy világvégének éreztem. Ha sikerült létrehozni a kapcsolatot, ha létrejött a „hangulat”, az a bizonyos „üzenet” (a zene mint mindenki által érthető nyelvnek a segítségével), akkor azt hiszem talán maga ez a kapcsolat okoz elégedettséget, mert tulajdonképpen ez az egésznek a célja, mint ahogy az építőmesternek az okoz elégedettséget, amikor elkészült a ház, amin dolgozott. Nem feltétlenül jobb egy nagy koncertteremben játszani, mert az nagy felelősség is - talán „lazább” egy kisebb helyen játszani. De van, hogy egy nagy helyen is megteremtődik az az atmoszféra. Fontos a hangszer is, hogy ne kelljen „küzdeni” vele, hanem „bele tudjak feledkezni” a játékba. Olyan is van, hogy az első koncert is jó, de mégis a negyedik-ötödik koncert után érzem azt, hogy „nna mostanra beérett” az anyag.
Orgonakoncerteket adott Barcelonában, Gironában és magyar templomokban, saját - szállítható - orgonájával. Meséljen erről ... miért a saját hangszerén?
Erről önmagában órákig tudnék beszélni. Egy színvonalas koncertteremben alapértelmezett (magától értetődő), hogy van egy (vagy akár több) Steinway zongora, természetesen makulátlan állapotban karbantartva és behangolva. Ez az orgonákról már korántsem mindig mondható el, sőt lehet hogy amikor megépítették, már akkor sem volt tökéletes hangszer. Vagy igen, de elszállt felette az idő, és karban kellett volna tartani. A saját hangszerem a megfelelő minőséget tudja garantálni bármely helyen, csak jó akusztika kell hozzá. (Az viszont sokfelé van.)
Hadd mondjak egy-két konkrét példát: mondjuk van egy amúgy szép orgona egy adott helyen, de speciel nincs rajta Sesquialtera regiszter, ami mondjuk az egyik mű eljátszásához kell. Vagy mondjuk van rajta Krummhorn, de túlságosan nyers ahhoz a meghitt hangzáshoz. Tehát más az, hogy egy hangszer _általában véve_ szép, vagy amikor egészen konkrét lehetőségeknek meg kell lennie rajta. Olyan is gyakran előfordul, hogy egy adott orgona teljesen jó a gyülekezeti éneklés kísérésére, de a koncertszerű használatnak sokkal összetettebb és kifinomultabb követelményrendszere van.
Ilyen szempontból egy zongora százszor egyszerűbb kérdés, mert lehet, hogy nem Steinway, hanem egy jó Yamaha, de azon is lehet szépen játszani. Vagy lehetnek művek, amit akár egy pianínón is el tudok játszani, és tulajdonképpen egész szépen megszólal - de bizonyos műveket egyszerűen lehetetlen rajta (jól) eljátszani, például a Ravel Ondine, amihez tökéletesen beszabályozott, makulátlan mechanika kell, tehát még az általában évé „szép” zongorán belül is makulátlan kell legyen a hangszer. Namost, ugyanez az elvárás-szint az orgona esetében sokkal bonyolultabb kérdés.
Például a saját orgonám játszóasztalával szintetizátor-hangzásokat is tudok vezérelni, tehát például adódhat olyan, hogy egy adott helyszínen van egy egyébként valóban kiváló orgona, de nem „tudja” azt, amire a produkcióhoz szükség van. (Talán kicsit hülye példa lesz, de egy rockzenekarhoz jó eséllyel muszáj, hogy legyen dobfelszerelés is. ) Egy klasszikus programból még csak-csak kihagyhatok bizonyos műveket... nade egy saját zene esetében ez nem megy, hogy „na jó, akkor a negyedik tételt itt nem játsszuk el”... Olyan is előfordulhat, hogy egy adott helyszínen van egy orgona, amin bizonyos darabokat el tudok játszani szépen, de más darabokhoz kevés (például, ha 1 manuálos, de kettőre volna szükségem, vagy 2 manuálos, de háromra volna szükség). De dolgozom egy olyan megoldáson is, ami meglévő hangszerekhez tud kiegészítő hangzásokat, lehetőségeket kapcsolni. Mindezeket zenei példákon keresztül tudnám csak megmutatni, amire egy ilyen újság-interjúban nincs lehetőség. A koncerten viszont szívesen :)
Számos zenekar, együttes, kamarazenei és kortárs produkció munkájában vett részt. Gondolom az elmúlt évek folyamán nagyon sok művésszel dolgozott együtt. Meséljen kicsit erről, milyen produkciókban hallhata a közönség Önt?
Hű, ehhez nem lesz elég az újság terjedelme :) Nade, viccet félretéve, a munkáim egy része például színházi munka volt. Nézem a tévében a népszerű sorozatokat, és konstatálom, hogy jé, ővele is dolgoztam, ővele is, és ővele is. Voltak szimfonikus zenekarok, pop vagy rock zenekarok... de volt blues band, big band, különböző kortárs produkciók... ha elkezdeném őket felsorolni, óhatatlanul kihagynék valakit... És talán nem is az a legizgalmasabb (legalábbis számomra), hogy eddig mi volt, hiszen az már elmúlt, sokkal izgalmasabb, hogy mi LESZ még ! A még kidolgozandó ötletek, a „tarsolyban” lévő programok, a még el nem hangzott hangok.
Tartott zongora-kurzust Venezuelában. Elárulná, hogyan jutott ki oda és milyen volt a fogadtatása?
Ez még a kétezres évek eleje környékén volt, amikor egy munka kapcsán jártam ott, és a helyiek tudták, hogy komolyzenében is járatos vagyok, így aztán meghívtak az ottani zenekarral eljátszani egy Bach zongoraversenyt, és egy kurzust is tartottam (lényegében néhány „publikus zongoraóra”, amit mások is hallgattak, tehát mások is tanulhattak belőle). Itt is kiderült egyébként, hogy semmiféle ellentmondás nincs a „komolyzene” vagy „könnyűzene” között, mert ugyanaz, aki többnyire „könnyűzenei” koncertekre járt, ugyanolyan érdeklődéssel hallgatta meg a Bach-koncertet is. De ha már említettük Chick Coreát, ő is gyakran játszott sőt tanulmányozott például Mozart vagy Scarlatti műveket, de Bartókot is.
Alkalomszerűen színházi és filmprodukciókhoz írt zenét, gondolom egy ilyen felkérés minden zenész számára megtisztelő feladat. Milyen színházi produkciókban és filmben hallhatjuk az Ön zenéjét ? Ilyenkor saját fantáziája érzelmi világa bontakozik ki, igyekszik a zene nyelvén megfogalmazni belső énjét?
Ez a bizonyos „ami belül megszólal” dolog. Bizonyos értelemben „nincs felette kontrollom” (valami megszólal , mint ha bennem elindítana valaki egy számomra addig nem hallott hanglemezt), másfelől viszont nagyon is van kontrollom (hogy leírom-e, és aztán hogyan dolgozom ki). Az improvizáció is végülis ugyanez, csak ott nincs idő kidolgozni.. hanem ott rögtön az jön ki, ami épp eszembejutott. Aztán ez átmegy velemiféle „megítélő szűrőn”, ami egyszerűen egy érzés, hogy ez így jó, vagy nem. Mond-e valamit. Van, hogy valamit leírok vagy felveszek, de később visszahallgatva bénának tűnik. De ha valami nem mozdít meg belül, akkor biztos nem lesz belőle zene, mert akkor nem szólal meg semmi (és akkor nincs mit leírnom).
Ebből annakidején a „tanulóévek” alatt probléma is volt egyébként: a tanárom azt hitte, hogy „lusta” vagyok, mert hosszabb ideig nem vittem neki semmit - pedig csak nem szólalt meg semmi belül, talán csak „gondolkodtam” ezen-azon, és nem akartam valami értelmetlen zagyvaságot odadobni, nem akartam „kamuzni”. (Az úgyis meghallatszana a végeredményen. ) A Weingarten „Nyár” színdarab zenéjét például felraktam a netre, sőt magának az előadásnak egy (régi, még VHS-re rögzített) felvételét is. Sopsits Árpád „Légyfogó” c. filmjéhez írtam például egy főcímzenét, de az a felvétel nincs meg.
De annakidején írtam néhány reklámzenét is... lehet, hogy majd ezekből is felrakok néhányat. Annakidején pénzkeresés volt ez, de 20 évvel később visszahallgatva „nem is rossz!” hatást kelt. Persze a műfaj korlátain belüli, nyilván „fütyülhető dallam” kellett, hogy legyen. de a reklámzene sosem volt sem életcélom, hanem csak „ilyen is volt”. Az úgynevezett „alkalmazott zenékre” (színház, film, reklám) mindig valaki más kért fel, a saját zene viszont valamiféle saját „vízióból” indul el. De akkor is van egy _érzet_ , mint egy fotó, egy tájkép, egy érzés, egy emlék, egy gondolat - _valami_ , ami elindít egy belső lélekmozgást, és a zene mint nyelv, ezt fejezi ki, akkor is, ha egy Bach fúgatéma, vagy ha egy „fütyülhető dallam”, vagy ha egy akkord egy torzított gitáron. Üzenet.
Ha felkérnék Szlovákiai magyarlakta területeken templomi fellépésekre, gondolom elvállalná... de milyen feltételeket kellene teljesíteni a szervezőknek, hogy ez megtörténjen?
Ehhez mindig kétoldalú kapcsolat és többszöri oda-vissza-kommunikáció szükséges, elkezdünk beszélgetni róla, és valami talán kialakul. A legfontosabb a kommunikációkészség. Persze itthon is vannak jó helyek, de többször is előfordult, hogy a határon túli magyarok sokszor (jóval!) kedvesebbek, „normálisabbak” voltak, mint az itthoniak. Örülnek, ha jövök, vagy jövünk, előzékenyek, válaszolnak, készségesek - és ez nagyon jó érzés a mostani, sok szempontból egyre embertelenebb világunkban. Ilyeneknek „kellene” lenniük az embereknek mindenütt! Vagyis az emberek olyanok amilyenek, de nyilván oda megyek, ahol szívesen fogadnak. (Ahol nem örülnek ennek, oda értelemszerűen nem jutok el. :) Így viszont, ahova eljutok, ott jó emberekkel találkozom.)
Köszönöm az interjút! Telek Lajos Szívesen, én is köszönöm. Lengyel Zoltán