A párizsi békekonferencia (1946)

Oto Psenak

26-04-09

Balogh Sándor A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947 című, 1982-ben megjelent munkája alapján dolgoztuk fel a párizsi békekonferencia eseményeit. A párizsi békekonferenciát 1946. július 29-én nyitották meg, és október 15-ig tartott. Előzménye a potsdami értekezlet volt (1945. július–augusztus), amelyen a szövetséges nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa készíti elő az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával, Magyarországgal és Finnországgal kötendő békék tervezeteit. Az 1945. decemberi moszkvai külügyminiszteri értekezleten abban is megállapodtak, hogy ezeket a tervezeteket 21 győztes állam elé terjesztik jóváhagyásra.
A konferencián részt vett az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Ausztrália, Belgium, Belorusszia, Brazília, Görögország, Hollandia, India, Kanada, Új-Zéland, Norvégia, Lengyelország, Ukrajna, Csehszlovákia, Etiópia, Jugoszlávia és a Dél-afrikai Unió. A megnyitót követő csaknem két hétben ügyrendi kérdések uralták a tárgyalásokat, mindenekelőtt az a vita, hogy a békekonferencia ajánlásait kétharmados vagy egyszerű szótöbbséggel fogadják-e el. A nyugati hatalmak egyszerű szótöbbséget javasoltak, míg Molotov szovjet külügyminiszter ragaszkodott a kétharmados elvhez. Végül a francia kompromisszumos javaslat győzött: a fontosabb ajánlásokhoz kétharmados, a többihez egyszerű többség szükséges, de minden ajánlást a Külügyminiszterek Tanácsa elé kell terjeszteni jóváhagyásra. Ennek következtében a békekonferencia nem hozhatott kötelező érvényű döntéseket, csupán ajánlásokat fogadhatott el.

Minden legyőzött állam számára területi-politikai és gazdasági bizottságot hoztak létre. A magyar területi és politikai bizottság 1946. augusztus 17-én tartotta alakuló ülését, amelynek elnöke Jugoszlávia, előadója pedig Csehszlovákia lett. A magyar békedelegációt Gyöngyösi János külügyminiszter vezette, tagjai között volt Auer Pál párizsi követ, Szegedy-Maszák Aladár washingtoni követ és Kertész István, gazdasági fődelegátusként pedig Faragó László. Gyöngyösi 1946. augusztus 14-én ismertette Magyarország álláspontját a konferencia plénuma előtt. Elismerte a Horthy-rendszer felelősségét, de hangsúlyozta a népi demokratikus Magyarország demokratikus törekvéseit. Romániával szemben mintegy 22 000 km² visszacsatolását kérték a nemzetiségi egyensúly elvére hivatkozva, Csehszlovákiával szemben a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének elutasítását és a kisebbségi jogok biztosítását szorgalmazta, Jugoszláviával szemben nem támasztott területi igényt, gazdasági téren pedig a jóvátételi terhek csökkentését és a Nyugatra hurcolt javak visszaszolgáltatását kérte.

Az erdélyi határ kérdésében a bizottság 1946. augusztus 28-án leszavazta a magyar területi igényt, mivel egyetlen tagállam sem pártfogolta azt. Az ezt követő magyar–román együttes bizottsági üléseken Auer Pál mintegy 4000 km²-es határkiigazítást és a székelyföldi önkormányzat biztosítását kérte ENSZ-garancia mellett, azonban Tătărescu román külügyminiszter minden engedményt határozottan elutasított. Az együttes bizottság végül 7:4 arányban visszaállította a trianoni határt, Ausztrália és a Dél-afrikai Unió tartózkodásával.

Csehszlovákia két fő követelést terjesztett elő Magyarországgal szemben. Az első a pozsonyi hídfő kérdése volt, vagyis öt Pozsony környéki község átadásának igénye. A bizottság ezt 1946. szeptember 10-én tárgyalta, ahol Ukrajna és Jugoszlávia a csehszlovák igényt támogatta, az Egyesült Államok pedig méltányosnak tartotta azt, de csak a kitelepítési üggyel összefüggésben. Az öttagú albizottság 1946. szeptember 26-án elvben elfogadta a csehszlovák területi követelést, a végleges határozat pedig három község, Dunacsun, Horvátjárfalu és Oroszvár Csehszlovákiához csatolásáról döntött, míg Rajka és Bezenye Magyarországnál maradt.

A második csehszlovák követelés 200 000 magyarnak Csehszlovákiából való egyoldalú kitelepítésére irányult. Clementis csehszlovák külügyi államtitkár 1946. szeptember 16-án ismertette ezt a bizottságban, az 1938–45 közötti eseményekre hivatkozva a nemzeti kérdés végleges rendezéseként állítva be a magyarok kitelepítését. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellenezték ezt az elvet, Ukrajna és Jugoszlávia viszont támogatta. Két nappal később, 1946. szeptember 18-án Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követ szólalt fel, és az Atlanti Chartára, valamint az ENSZ alapokmányára hivatkozva határozottan elutasította az egyoldalú kitelepítés elvét. Az albizottságban 1946. október 2-án egyhangú kompromisszum született: a békeszerződésbe olyan szöveg kerül, amely szerint Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával az érintett magyar ajkú lakosok helyzetének rendezéséről, és ha hat hónapon belül nem jön létre megegyezés, Csehszlovákia a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjesztheti. A magyar területi és politikai bizottság teljes ülése ezt 1946. október 6-án egyhangúlag elfogadta.

A békekonferencia plenáris szavazásán, 1946. október 12-én Clementis ismét felszólalt, és újból hangsúlyozta Csehszlovákia kitelepítési szándékát. Ugyanezen az ülésen Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes is szót kért, és teljes mértékben méltányolta a csehszlovák álláspontot, bár felszólalásának fő célja a gazdasági rendelkezésekkel kapcsolatos szovjet indítványok védelme volt.

A gazdasági kérdésekben a fő vita az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajlott. Az Egyesült Államok a jóvátétel 300 millióról 200 millió dollárra csökkentését javasolta, amit a Szovjetunió visszautasított. A bizottság 7:5 arányban elutasította a csökkentést, így a 300 millió dolláros jóvátétel maradt érvényben, amelyből 200 millió a Szovjetuniót, 50-50 millió Jugoszláviát és Csehszlovákiát illette. A külföldi állampolgárok kártérítési arányát végül 66,5%-ban állapították meg, a Nyugatra hurcolt magyar javak visszaszolgáltatására vonatkozó szovjet javaslatot 9:5 arányban leszavazták, a Duna nemzetközi státusának kérdését pedig kivették a békeszerződésből és külön dunai konferenciára halasztották. A katonai rendelkezések értelmében a magyar szárazföldi hadsereg legfeljebb 60 000, a légierő személyzete legfeljebb 5000 főre korlátozódott, és tilos lett önhajtású vagy irányított lövedékek, atomfegyver, valamint felesleges hadianyag gyártása.

A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. november 3. és december 12. közötti New York-i ülésszakán lezárta a nyitva maradt kérdéseket, 1947 januárjában pedig a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlet öntötte végső formába a békeszövegeket. A párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írták alá, a magyar nemzetgyűlés 1947. június 24-én ratifikálta, és a szerződés 1947. szeptember 15-én lépett hatályba.

A békekonferencia Magyarország számára lényegében a trianoni határokat állította vissza minimális módosításokkal. A békedelegáció sem az erdélyi területi igényt, sem a csehszlovákiai magyarok kisebbségi jogainak intézményes védelmét nem tudta a békeszövegbe iktatni. A gazdasági rendelkezések rendkívüli terhet róttak az újjáépülő országra. Az egyetlen érdemi magyar eredmény a 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésének megakadályozása volt, amelyet az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellenállása, valamint a szovjet–csehszlovák kompromisszum tett lehetővé.

Az 1944–1950-es időszak a Watson.sk kronológiájában: